Bolyai Önképző Műhely

AndrzejWajda

Lengyelország és a világ lelkiismerete a filmekben – Andrzej Wajda filmrendezőről

Andrzej Wajda (sz. 1926) Lengyelország, Kelet- és Közép-Európa, de méltán a világ egyik legjelentősebb filmrendezője. Az ő pályáján és életén keresztül kristályosodik ki tiszta és igaz esztétikummá a sajátos ütközőzónai országok, Európa és a világ történelme. A fejlődés, a változás nem csupán az életkori sajátosságok révén figyelhető meg a filmjeiben, hanem azért is, mert a saját korát is a megfelelő történeti perspektívákban tudta szemlélni. Művei közt egyaránt találhatók kortárs, eredeti történetek, illetve adaptációk. Ezek a mindenkori jelenről (is) szólnak. A közeli vagy régebbi múlt feldolgozása nem pusztán a visszatekintő passzív szemlélődés, hanem a jelenbe kiható történelmi és kulturális tapasztalat. Nincs jelen és jövő múlt nélkül. Ez mindig nyilvánvaló Wajdánál. Nem ködösít, nem hamisít. Nem ideologizál erőltetetten, legfeljebb szelíden és őszintén. Ami elkötelezettségnek nevezhető, az sem több, mint történelmi-kulturális ismeret, a változás és állandóság egyensúlyának megtartása, illetve népe, nemzete iránti feltétlen hűség, anélkül, hogy ez az energia rombolóan mások ellen irányulna.

Természetszerűleg, ahonnan jött, az nem volt egyszerű történelmi helyzet. Fiatalon megélte a második világháborút, annak minden szintű rombolásával és tanulságával együtt. 1942-től harcolt is hazája függetlenségéért. Az 1945 utáni években fiatalosan, lendületesen az lázadás, az előrelépés, az újjáépítés sodrásába került. Baloldali és egyben nemzeti beállítottságú volt. Ezt tükrözik korai filmjei, A mi nemzedékünk (1955), a Csatorna (1957) és a Hamu és gyémánt (1958). A Hamu és gyémánt volt a legutóbbi, ami még a még kissé naiv világmegváltó lázadás bűvöletében fogant, de azért abban is megvan a kettősség a jelen kissé külső perspektívából való, értékelő szemlélete. A főszereplő, 1945. május 8-át követően meggyőződésből akar leszámolni a megyei kommunista párttitkárral és kíséretével. Az akció és a golyók célt tévesztenek, és Maciek egyébként is már kiszállna a bérgyilkos szerepéből… A film a háború vége körüli időszak lélektanának pontos, érzékletes megidőzője. A szovjet megszállás valós volt, és az emigrációból hazatért kommunista párttitkárok a megszálló hatalom emberei voltak. Okkal-joggal tekintették őket e nemzetiek és az emigráns kormány hívei ellenségnek. A filmet a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon a filmkritikusok nemzetközi szövetségének díjával tüntették ki, és több más díjat is elnyert. A főszereplőt, Zbigniew Cybulskit pedig sztárrá avatta. A színész korai, tragikus halál még inkább erősítette a mítoszát. Cybulskit a keleti James Deanként emlegették.

Wajda életében és filmjeiben alapvető, meghatározó jellegű volt a második világháborús tematika, és nem csak ebben, a három elő, már említett filmjében. Amelyik film nem erről az időszakról szól, az is erről szól. Közülük több konkrétan. A Csatorna (1957) a varsói ellenállás megrázó, pokoli vízióját vetíti ki jellemekbe és képekbe. A Lotna 1959), a Tájkép csata után (1970) is háborús filmdráma, és ezekkel sem ért véget a sor. Későbbi alkotói korszakából kiemelkedik a Katyń (2007), ami a második világháború idején szovjetek által legyilkolt 15-22 ezer lengyel tartalékos tisztnek és főtisztnek állít emléket. A film nem csak azért fontos, mert egy kegyetlen vérengzés körülményeit dolgozza fel, hanem határozottan kiáll azon, igazolt történelmi tény mellett, hogy a katyńi tömegmészárlást a szovjetek a németekre hárították, és ezzel a csalással ideológiai háborút is folytattak. Ne gondoljuk, hogy olyan könnyű volt felvállalni még a világhírű rendezőnek sem ezt a kényes témát, hiszen az ellenérdekeltek (főként a szovjetek és örököseik) nem könnyen ismerik el, hogy álságosan kiirtották a tartalékosnak besorozott lengyel értelmiség színe-javát. A részleges orosz beismerés ellenére folyik a harc Katyń értelmezésének jogáért, nem csak közvetlenül és nem csak a szavak fegyverével. A tragédia 70. évfordulójára a volt Szovjetunió helyszínére érkező magas rangú lengyel küldöttség repülőgépe lezuhant, és az összes utas az életét veszítette, köztük Lech Kaczyński államfő is. A szmolenszki repülőgép-katasztrófát az orosz vizsgálat szerint a pilóta hibája okozta, de ezt lengyel szakértők és közéleti szereplők vitatják.

Wajda tehát egy olyan emblematikus alkotó, aki soha nem kerülte ki, hogy téttel ne vett volna részt a közélet sűrűjében. A helytállás mintapéldája, aki úgy élte és dolgozta végig az 1942 utáni több mint hét évtizedet, hogy nem készített vállalhatatlan filmeket még a kommunista-szocialista diktatúra időszakában sem. Sőt, amiről beszélnie volt kötelessége, amit annak érzett, arról beszélt is. Ellentétben néhány, magyarországi sztárrendezővel, aki alkotói korszakuknak az előrehaladtával, az évtizedek elteltével is megmaradtak az egyre öncélúbbá váló lázadásnál, a nemzeti konszenzus értékeinek rejtett vagy nyílt tagadásánál. Ennek a jelenségnek az emblematikus figurája felénk Jancsó Miklós. Ugyanakkor ne essünk abba a tévedésbe, hogy Magyarországon nem volt meg, és nem lehetett volna meg az az egy vagy több nagyformátumú filmrendező, aki befuthatta volna Wajda pályáját. Szőts Istvánról méltán állítják, hogy ő lehetett volna a magyar Andrzej Wajda. Még életműve töredékességével is, hogy részben és rejtetten, de az. Szőtsöt félreállították, mert szelíd ember volt, és nálunk mindig is erősebb volt az idegen érdekek befolyása.

Tehát Andrzej Wajda egy páratlanul kiemelkedő filmrendező, művész, közéleti ember és lengyel hazafi. A róla kialakított kép arányosságáért meg kell említenem, hogy ritka érzékenységgel dolgozott fel a lengyel irodalom klasszikusai és nemzeti eposzai közül, például Menyegző (1972), Pan Tadeusz (1999). Érzékeny volt az igazságra (Danton, 1983), az emberi értékekre (Minden eladó, 1968), a hit és teológia erős kérdéseire (Pilátus és a többiek, 1972), a szerelemre és a halálra (Nyírfaliget, 1970; A bosszú, 2002). Wajda ugyancsak fontosnak tartotta feldolgozni kora és a mindenkori jelene közelmúltjának fontos eseményeit és jelenségeit. A márványember (1977) és a Vasember (1981) olyan őszintén nézett szembe Lengyelország sztálinista múltjával és a korabeli neosztálinista jelenével, hogy az első díjazott lett Cannes-ban, a másikat pedig be is tiltották Lengyelországban. Wajda 2013-ban játékfilmet rendezett Lech Walesáról (Walesa. Czlowiek z nadziei), a Szolidaritás mozgalom egyik alapítójáról, későbbi Nobel-békedíjas lengyel államfőről.

Deák-Sárosi László

Megosztás:

Facebook
LinkedIn
Email
Print

Kapcsolódó tartalmak

Bon-BOM, 2024. április

A Bon-BOM áprilisi számának tartalmából:  – A 8. Gyalogút-konferencia (Bábel) teljes programja, az előadások kivonatai  – Bábel jelentései, értelmezései  – Multidiszciplináris (szemiotikai, pszichológiai, irodalmi, művészettörténeti, filozófiai,

Bon-BOM, 2024. március

A Bánk bán-bemutatókba, -értelmezésekbe avat be a Bon-BOM 2024. márciusi száma a Nemzeti Színház Bánk bán előadása kapcsán. A bolyaisok februárban nézték meg az előadást,

Bon-BOM, 2024. február

A Bon-BOM 2024. februári száma Budapest megalakulásának 151. évfordulóján négy nézőpontból láttatja fővárosunkat. Eltűnt Budapest – újrajátszva (Mózes Gergely Sosemvolt Budapest – MMA-kiállítás (Balázs Géza)

MAGYAR FILMEK KLUBJA 2024

A Bolyai Önképző Műhely 2024-től bekapcsolódik a Nemzeti Filmintézet és a Színház- és Filmművészeti Egyetem filmklubjába. Valamennyi filmklubot rövid szakmai felvezetés előzi meg, a film után pedig meghívott vendégekkel elemző beszélgetésre kerül sor.