BOMOVIE EXTRA 2.0

A Bolyai Önképző Műhely filmklubjában, vagyis a foglalkozások előtti péntekenként jelentkező BOMovie Extra vetítésein a modern, posztmodern, klasszikus film formai kérdéseit járjuk körbe. Nem betartva a kronológiát célom az, hogy a közönség vázlatos, de reményeim szerint tartalmas képet kapjon a modernről, ami egy többrétegű szó a filmművészetben.

A filmek összeállításakor a komolyabb (művészibb) filmek és a közönséget jobban megszólító filmeket igyekeztem váltogatni, így alakult ki a tíz hónapra lebontott lista. Minden alkalommal egy nagyjátékfilmet és egy rövidfilmet vetítünk 1931-től 2013-ig, viszont, ha a kisfilmeket is számoljuk, akkor 1906-tól egészen 2020-ig találunk filmpéldát. A kísérőfilmeket formájuk szerint válogattam, akad meghökkentő, izgalmas, vagy éppen újító darabok is a tíz film között. A lista összeállításakor igyekeztem figyelni a filmművészet különböző peremvidékeire, például az animációs film csodálatos területére. Ennek okán a rövidfilmek nagy többsége animációs film, hogy némileg pótoljuk a BOM-ban is hiátust szenvedő filmforma hagyta űrt.

 

Szeptember 18. Federico Fellini: Az édes élet (La dolce vita, 1960) – A modern film és a modern hős

Az évad során a modern formák és a posztmodern film viszonyát vizsgáljuk a klasszikus filmekhez képest. Mit jelent a filmtörténeti modernizmus? Mi változott a hatvanas években? Ki a modern hős? Ezeknek az eredő kérdéseknek a megválaszolása nem lehetséges a modernizmus nélkül, aminek egyik mintapéldája Az édes élet. Fellini korszakalkotó filmje a popkultúra része lett, a felsőosztály léha és tengődő életformája elevenedik meg a vásznon. A modernizmus kikerülhetetlen hívószavait járjuk körbe az önreflexió, az epizodikusság, a barangolás motívumai mentén. A korszak ürességet láttató attitűdje mellett megmutatkozik Fellini kritikai éltől sem mentes humora is.

Kísérőfilm: Gaál István: Pályamunkások (1957) – A montázs a ritmus alapköve.

 

Október 2. Mervyn LeRoy: Kis Cézár (Little Caesar, 1931) – Klasszikus filmforma a modern városban

A modern nagyváros Hollywood egyik legmarkánsabb műfajának, a filmklubban kitüntetett helyen szereplő gengszterfilmnek az otthona. A gengszter életmódja a modern városhoz köti, a technikai vívmányokat használja, a nagyváros ad számára lehetőséget, és az is lesz a veszte. A műfajt évtizedekig meghatározó három film (A sebhelyesarcú, A közellenség, Kis Cézár) egyikét nézzük meg a modernség és a klasszikus filmforma tükrében. Hogyan lehetséges egy ilyen közegben egy modern hőst szerepeltető ízig-vérig óhollywoodi film? A műfaj alapjait meghatározzuk, majd kapcsolatát is firtatjuk az időben későbbi filmtörténeti modernizmushoz.

Kísérőfilm: Wallace McCutcheon: The Black Hand (1906) – Maffiafilm a mozi hőskorából.

 

November 13. Ari Folman: A futurológiai kongresszus (The Congress, 2013) – Modern, vagy posztmodern? Játékfilm, vagy animációs film?

Erre a két kérdésre keressük a választ a technológiai determinizmusról szóló amerikai–izraeli filmben, ami a sci-fi és a filozófiai szerzői film, illetve a játékfilm és az animációs film határzónáján mozog. Mi az ember egy olyan világban, ahol minden digitalizálható? Az önmagát alakító egykor sikeres színésznő, Robin Wright személyiségét húsz évre megvásárolja a stúdió. Az önreflexív film médiumok ütközőzónájában foglal helyet, témája pedig a digitális filmkultúra egyik nagy problémája, a médiummá váló ember. Egy olyan világban járunk, ahol egy látszólagos utópia alakult ki, de ez csak a népjóléti kábítószer hatása, a felszín alatt minden széttöredezett. A formájában bravúros film a személyiség elvesztésével beszél a modernség haláláról is.

Kísérőfilm: Bucsi Réka: Symphony no. 42 (2014) – Szürrealitás és asszociációk.

 

December 11. Woody Allen: Zelig (Zelig, 1983) – A dokumentumfilm (vicces) felforgatása

Akkor működik egy áldokumentumfilm, ha érzékeli az adott kor uralkodó dokumentumfilmes beszédmódját és kiforgatja azt. Az 1920–30-as években egy zsidó kishivatalnok mesteri szintre fejlesztette az alkalmazkodás képességét. A férfi pár perc alatt felveszi beszélgetőpartnere beszédstílusát, hozzáállását, de még bőrszínét is. Woody Allen filmje Leonard Zelig alakváltó életét tárja elénk, archív felvételekkel, interjúbeszélgetésekkel hitelesítve azt. Mitől dokumentumfilm egy dokumentumfilm? Feltétlenül szükséges a „valóság” ahhoz, hogy egy film dokumentumfilm legyen, vagy elég a klisék használata? Ezek a kérdések merülnek fel a nézőben az egyébként szórakoztató amerikai filmet nézve. A film kapcsán a dokumentumfilmes irányokról, valamint a kortárs performatív filmekről is beszélgetünk.

Kísérőfilm: Tarr Béla: Hotel Magnezit (1989) – Egy bagatell a hatból.

 

Január 8. Krzysztof Zanussi: Konstans (Constans, 1980) – A modern film után Lengyelországban: a morális nyugtalanság mozija

A hetvenes évek pangásában fogant a szocializmusból kiábrándultak közt a morális nyugtalanság mozija. Lengyelországban mindig is erősebb volt a kommunizmus és oroszellenesség, mint a keleti blokk más országaiban. Ráadásul a hetvenes években már senki sem hisz a rendszerben, de még senki sem látja a végét. A lengyel modernizmus után az alkotók fiatal, agilis és főleg feszült hősöket szerepeltetnek, de őket egydimenziósan festik le. Krzysztof Zanussi idevágó filmjével ezt a filmcsoportot közelítjük meg, ahol az alkotók magukkal hozzák a modernizmus újításait, a dokumentumfilmes tapasztalatokat és egy különös vegyületet hoznak létre a haldokló szocializmus korrupt rendszerének közegében.

Kísérőfilm: Zbigniew Rybczynski: Tango (1981) – Az animációs film periférikus eszköze: az ismétlés.

 

Február 12. Luis Buñuel: A szabadság fantomja (Le fantôme de la liberté, 1974) – Megszűnt a filmművészet, mihez kezd az alkotó?

A modernizmus leköszönt, az 1968-as forradalmi hevület is elhalt. A világban már nincsenek csúcspontok, a kiábrándultság jellemzi az európai művészfilmet is. Luis Buñuel a szürrealista kezdetek után egy jókora kitérőt tett Mexikóban, ahol megélhetésből készített felejthető filmeket (is). A hetvenes években visszatért a maga felforgató stílusához és három radikális filmet készített (A burzsoázia diszkrét bája, A szabadság fantomja, A vágy titokzatos tárgya). A trilógia középső darabja lebontja a klasszikus, de még a modern filmformát is, a jelentése a szokatlan szerkezetben keresendő. A szabadság fantomja főszereplő, összefüggő cselekmény nélkül beszél a filmművészet és a teljes hetvenes évek tetszhalott állapotáról és a vetítés után azt is megtudhatjuk, mi az eseményláncdramaturgia.

Kísérőfilm: Luis Buñuel: Andalúziai kutya (Un chien andalou, 1929) – Buñuel és Salvador Dali, a két szürrealista.

 

Március 5. Jean-Pierre Dardenne, Luc Dardenne: Lorna csendje (Le silence de Lorna, 2008) – A hétköznapi realizmus a kétezres években

Jean-Pierre és Luc Dardenne rendezőpáros filmjei kevéssé ismertek egyetemi körökben, pedig közel húsz éve mutatja be filmjeiket a cannes-i filmfesztivál. A szerzői filmről ad látleletet minden mesterművük, hiszen markáns szerzői jegyek kísérik végig a karrierjüket. Összes filmjük drámaiságot nélkülözve beszél egy teljes társadalmi osztályt érintő kérdésekről. A klasszikus filmformát gyakran elutasítják, kísérőzene és a jelenetek felsnittelése nélkül beszélnek pályájuk eleje óta ugyanarról. A hétköznapi realizmus, vagy a kisrealizmus kap újra életre minden filmjükben, a drogproblémákról szóló Lorna csendjében sincs ez másként.

Kísérőfilm: Ousmane Sembene: A fuvaros (Borom sarret, 1963) – az első film, amit fekete afrikai készített.

 

Április 9. Joel Coen, Ethan Coen: A halál keresztútján (Millers’s Crossing, 1990) – A posztmodern viszonya a klasszikus formákhoz

A modernizmus leköszöntével a filmművészetben újra felértékelődött a történetmesélés és a műfaji sémák használata. Az évadban közelebbről a gengszterfilm szolgál esettanulmányként, aminek nyitódarabja (Kis Cézár) után a műfajt újraformáló posztmodern törekvéseket is megvizsgáljuk. A halál keresztútján szolgáltatja a példát a klasszikus műfaji elemek le- majd újraépítésére, de kereshetjük a modernizmus maradványait is. A modernizmus nagy önreflexív tükre összetört, a posztmodern pedig összeragasztja a szilánkokat. Már nincsenek nagy világmagyarázó narratívák, hanem sok elv létezik egymás mellett. A filmművészetben így férhet meg egymás mellett a modern hős és a klasszikus műfaj.

Kísérőfilm: David Lynch: PoZar (2020) – a karanténfilm David Lynch szürrealista-dadaista szemével.

 

Május 7. Melissa de Raaf, Razvan Radulescu: Felícia, szemünk fénye (Felicia, înainte de toate, 2009) – Mennyiben új a román film?

Önálló újhullámmá nem állnak össze a román újfilmhez sorolható markáns jegyekkel összekapcsolódó filmek, amiket a Felícia, szemünk fényén keresztül vizsgálunk. Létezhet-e újfilm a modernizmus után? Vajon az ezredforduló utáni román film a modernizmus (egyik) utolsó védőbástyája? Az új erőre kapó román film közös elemei, az egynapos cselekmény, a társadalmi mobilitás lehetetlensége, de a realista forma is jellemzi ezt a posztszocializmusban fogant filmet. A román jelző ebben az esetben nem jelöl semmi távolit, sok helyen magára ismerhet a magyar közönség.

Kísérőfilm: Iványi Marcell: Szél (1996) – Egy snittben a világ.

 

Június 4. Robert Altman: A játékos (The Player, 1992) – Altman, aki a saját fészkébe piszkít

Mi történik akkor, ha egy rendezőnek szenvedélye a dekonstrukció, de nem épít helyébe semmit? Robert Altman filmográfiájában sorra találunk olyan filmeket, ahol valamilyen nagy hagyományú klasszikus műfajt bont le (Buffalo Bill és az indiánok – western; Nashville – musical). A rendező hozzáállásának különlegessége, hogy nem állít a helyébe semmit. Altman iróniával deheroizálja az egész hollywoodi ipart, az álomgyárból elveszi az álmot. Látványos technikai megoldásokkal és egy műértő precíziójával mesél el egy thrillert, ami még a posztmodernen is túl van.

Kísérőfilm: Jankovics Marcell: Sisyphus (1974)„Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!”

Címkék: