Feketén-fehéren francia: Az id. Alexandre Dumas (1802–1870)

Július 24-e, azaz a mai nap a francia romantika nagy alakja, idősebb Alexandre Dumas születésének évfordulója. A három testőr és a Monte Cristo grófja írója alighanem a legolvasottabb a francia romantika nemzedékéből. Egy anekdota szerint egyszer Victor Hugo fölháborodva rontott be Dumas-hoz: „Képzeld, egy firkász azt írta, hogy a történelmi drámát de Vigny találta ki.” Dumas annyit válaszolt: „A marha! Mindenki tudja, hogy én találtam ki.” Ez a történet jól jellemzi a három francia író versengését, akik valójában egyszerre írtak a francia történelemről.

Id. Alexandre Dumas 1802-ben született, és 1870-ben halt meg. A két időpont között a francia történelem legizgalmasabb korszaka zajlott: két forradalom, két császárság, egy bonapartista diktatúra, két alkotmányos királyság, egy köztársaság a kor mérlege. Dumas a porosz–francia háború idején halt meg, és nagybetegen még megérhette a szeptember 2-i sedani vereséget, az általa – igaztalanul – megvetett, lenézett III. Napóleon bukását. Szerencséjére a sors megkímélte a még rosszabbtól: az 1871-es Kommün és a francia polgárháború látványától, imádott Párizsának fölgyújtásától, Elzász és Lotharingia elcsatolásától. Halála olyan jelentőségű volt, mint 1919-ben Ady Endréé: a kortársak számára egy korszak lezárulását jelezte.

Sokan Franciaországot féltik a bevándorlástól. Vajon mit szólna mindehhez Dumas, akinek nagyanyja még fekete rabszolga volt! Bizony, az író, aki a késő középkortól a restauráció koráig színes regényfolyamban feldolgozta a francia történelmet, akiből mai napig a francia filmgyártás él, francia királyok krónikása, D’Artagnan, Edmond Dantés és Salvatore Palmieri megalkotója apai ágon fekete-afrikai ősökkel rendelkezett. Édesapja, a mulatt Thomas-Alexandre Dumas, akitől az író göndör haját és sötét bőrét örökölte, Napóleon tábornoka volt. Nem csoda, hogy a Napóleon-kultusz hatott a fiatal Dumas-ra. Később a Napóleon-hatás elhalványult, sőt ellentétébe csapott. Hatvanéves korában Dumas magára húzta Garibaldi vörös ingét, és részt vett a legendás „Ezrek” szicíliai partra szállásában 1860. május 11-én.

Ahogyan Balzac az Emberi színjáték sorozatban végigvezet az 1830–40-es évek francia társadalmán, és később Jules Verne, Dumas pártfogoltja a Földön, a tenger mélyén és a világűrben, úgy Dumas bemutatja Franciaország minden táját és történelmének minden sorskérdését a 16. századtól saját koráig. Elvezette az olvasókat a vallásháborúk korába (Margot királyné), a 17. századba (D’Artagnan történetek), a francia forradalom korába (Ange Pitou, Király a vérpadon), Korzikára (A korzikai testvérek), a félmúltnak számító napóleoni „Száz nap” idejére és az 1830-as évekbe (Monte Cristo grófja), és élete végén négykötetes műben állított emléket az 1798–99-es nápolyi Parthenopéi Köztársaságnak (Luisa San Felice, Emma Lyonna).

A közönség valósággal falta Dumas történelmi regényeit. Másfajta történelmi regények voltak ezek, mint a skót Walter Scotté. Idővel talán az öncélú szórakoztatás, a hömpölygő mesélőkedv és különösen a tömegtermelés (amelyet Dumas társszerzőkkel, az általa tréfásan „irodalmi négereknek” nevezett szellemírókkal végeztetett el) kárára is lett a Dumas-i történetek hitelességének, a korhűségnek. De nem vagyunk igazságosak, ha nem vesszük figyelembe, hogy a kor olvasóközönsége a színes, kalandos, fordulatos történeteket kereste, nem magát a történelmet, hanem a mesét. Ahogyan az eredetileg felnőtt műfaj mese leszállt a gyerekek közé, úgy szállt át a mese szellemisége, a „jó meg rossz örök kozmikus harca” a kalandregénybe, és különösen a történelmi kalandregénybe. Annyiban a realisztikus scotti példa hatott Dumas-ra, hogy az ő főszereplői is az adott korra jellemző eszmék konfliktusának, összecsapásának ütközőpontjában állnak, s a főhősök arra szolgálnak, hogy kiegyenlítő szerepet játsszanak a szemben álló táborok között.

Lukács György A történelmi regény című méltán híres könyvében a Walter Scott-i regényt, a Waverley-t és az Ivanhoe-t a műfaj kötelező mércéjének. A történelmi regény főszereplője mindig a kisember, érte ezalatt a hétköznapi embert. A főszereplő és a vele kapcsolatban álló szűkebb embercsoport története magába sűríti a kor dilemmáit, konfliktusait, tehát úgy kell elképzelni, mint egy tükröt, amely megmutatja a háttérben zajló nagyobb eszmei, társadalmi erők összecsapását. A történelmi regénynek egy új alműja született meg az idősebb Alexandre Dumas-nak köszönhetően: a csupán szórakoztató célú történelmi kalandregény. Lukács élesen különbséget tesz a scott-i regény és a francia romantika szórakoztató regényirodalmának termékei között. A történelmi kalandregényben inkább a fordulatos meseszövésen van a hangsúly, és kevésbé a korra jellemző hétköznapok realisztikus bemutatásán.

D’Artagnan és Athos, a két nemes származású testőr A húsz év múlva című regényben a francia abszolút monarchia szelleme és a rendi jogok megőrzésére törekvő Fronde-mozgalom között kénytelenek megtalálni a számukra kedvező utat. Athos, bár szíve a főnemesi ellenállásé, elismeri utólag Richelieu bíboros nagyságát, amiért az megalapozta a francia abszolút monarchiát. Ahogyan Athos, De la Fére grófja magyarázza nevelt fiának, Raoul-nak Saint-Denis-ben, a francia királyok ősi temetkezőhelyén Richelieu nagyságát és a francia abszolutizmus kiteljesedésének megjövendölését, az maga az élő történelem: „én magam is, lévén a kortársak vakok, keresztülhúztam olykor e nagy ember számítását, ki egész Franciaországot kezében tartá (…) Raoul, igyekezzék a királyt mindig különválasztani a királyságtól! A király csak ember, a királyság Isten szelleme. (…) Raoul, úgy rémlik nekem, mintha valami felhőn át látnám a jövőjét. Jobb, mint a mienk, azt hiszem. Ellentétben a mienkkel, kiknek volt egy miniszterünk, király nélkül, maguknak egy miniszter nélküli királyuk leend! Tehát szolgálhatják, szerethetik s tisztelhetik a királyt.” D’Artagnan azzal, hogy békét szerez Mazarin bíboros és a Fronde között, a francia abszolút királyság kialakulását szolgálja.

A korzikai testvérek-ben Louis de Franchi, a fiatal korzikai jogászhallgató kénytelen választani a haladás és az ősi erkölcs között. Előbbit Franciaország, személyesen pedig Napóleon, utóbbit a korzikai bosszú, a vendetta hagyománya, és imádott ikertestvére, a konzervatív erkölcsű földbirtokos, Lucien jelképezi, aki egy – szeretettel ábrázolt – korzikai Kárpáthy János és D’Artagnan keveréke. A francia korszellem és a korzikai helyi szellem, a haladás és az elzárkózás közötti őrlődés a De Franchi-k tragédiájához vezet. Louis meghal egy párbajban egy előkelő nő erkölcsének védelme miatt, és Lucien kénytelen, fivérének tett fogadalmát megszegve, az ősi jogszokás szerint elégtételt venni. De a regény nyitva hagyja a kérdést, vajon Lucient fivére halála ráébreszti-e a vendetta barbár voltára.

A franciák nagy mesemondója mintegy 300 művet hagyott hátra. Amíg francia nemzet létezik, addig olvasni fogják őket.

Paár Ádám

Felhasznált irodalom:

Egon Friedell: Az újkori kultúra története V. Romantika és liberalizmus. Bp., 1993, Holnap Kiadó

Lukács György: A történelmi regény. Bp., 1977., Magvető Kiadó

André Maurois: A három Dumas. Bp., 1967, Gondolat Kiadó

Címkék: