BOMovie Extra S02E06: A szabadság fantomja és Andalúziai kutya – A művészfilm komikusa: Luis Buñuel

A BOMovie Extra februári alkalmakor egy újszerű megközelítésben egy alkotói életmű elejét és végét is feldolgoznánk, már ha tudnánk találkozni a Rákóczi úti lakásban. A COVID miatt azonban csak ajánlani tudom, hogy Luis Buñuel művészetét vegyük jobban górcső alá. Adott egy filmrendező, aki kezdetben Salvador Dalíval alkotott és megteremtette a szürrealizmus filmes megfelelőjét. Életművében később jókora kitérőt tett (beleértve a mexikói melodrámák világát), hogy később visszatérjen saját, polgárpukkasztó stílusához. Az Andalúziai kutya (Un Chien Andalou, 1929) még a némafilmkorszakban, míg A szabadság fantomja (Le fantôme de la liberté, 1974) az 1968-as kulturális „forradalom” után, a csömörfilmek korszakában mondja el, hogy Buñuel mit is gondol a társadalomról.

Miért ez a kettő?

Ezúttal a rövidfilm és az egészestés párja is egy életműhöz tartozik, így nem is kérdés, hogy bizonyos mértékben kiegészítik egymást. Az Andalúziai kutya és A szabadság fantomja esetében azonban más kapcsolatról is szó van. Az évad témájához igazodva ez a két film is a modern jelenségéhez, formájához, fogalmához kapcsolódik. A filmtörténetben két modern korszakot tartanak számon, az első a némafilmkorszak végén jelentkezett és az avantgárd irányzatokat (mint a szürrealizmus) foglalja magába. Buñuel a húszas évek avantgárdjának is a radikális vonalához tartozik. Paradigmaalkotó műve is formabontó és tabudöntögető. Az Andalúziai kutya egy a filmi elbeszéléshez játékosan közelítő félelmetes és sokszor egyenesen undorító love story. A szürrealizmusra jellemző (és sok szempontból klasszikus) szerelmi történetet látunk itt is, de a romantika puhító rétegei nélkül. A végeredmény így az embert ösztönlényként láttató koherenciát mellőző mese.

A másik modernista korszak a filmtörténetben a hatvanas években jelentkezett. Az európai újhullámok időszaka ez, amikor még a világot összefüggő narratívák tükrében figyelte az ember. 1968 után ez megváltozik, így a modernizmus csődöt mondott. Az alkotók egyik útja a konvenciókhoz való visszatérés, vagy – amit Buñuel is tesz – a radikalizálódás. A tartalmi szélsőségeket megelőzi a formai, és A szabadság fantomjával a rendező meglazítja a film legerősebb tartóbástyáját, a történetmesélést. Persze, amolyan Buñueles módon le nem bontja, és történetfoszlányokkal szórakozik a nézővel, de összefüggő cselekményre ne is számítsunk. Az életmű végén szinte páratlan módon tér vissza a rendező az avantgárd formához, amelyet mi is vizsgálunk.

Miért nézd meg?

Buñuel és Salvador Dalí az Andalúziai kutyában a szabad asszociációk technikáját követve írták meg a „forgatókönyvet”. Jól jelzi a film pozícióját, hogy a címben szereplő kutya sem Andalúziában, sem sehol máshol nem tűnik fel. A szabad asszociációk a történet koherenciájára fittyet hányva, játékos véletlenszerűséggel követik egymást, feltéve ezzel a kérdést a nézőnek: mi is folyik itt? Az is sokat mondó, hogy megjelenése óta megfejtések, esszék, sőt egész monográfiák születnek a választ keresve. A történetmesélés mellőzése, pontosabban fellazítása, a nézőtől is játékosságot vár el a klasszikus filmnyelv szigorától eltérően. Az asszociációs képsorok mindenkinél máshogy csapódnak le, így mindenkiben létrejön egy saját film, ezúttal az Andalúziai kutya. A szürrealista forma pontosan erre a befogadói hozzáállásra világít rá és szabadítja fel azt.

A szabadság fantomja már más szervezőelvet követ. A film egy ún. „eseményláncnarratíva”, amelyben nincsenek csúcspontok. A film 1808-ban kezdődik Toledóban, a napóleoni megszállás idején. Alig pár perc alatt kitaláljuk, hogy a film hőse a százados, aki ördögi vágytól fűtve, egy sírból kiemelt asszonnyal kíván hálni. Pont mire elborzadnánk, kiderül, hogy a történést egy nő olvassa a film jelenében. Ahogy megállapodnánk ebben a térben és időben, a jelenet egyik mellékszereplője a következő jelenet hősévé válik, és ez így megy tovább a film végéig. Az eseményláncdramaturgia rengeteg helyszínt, rengeteg apró történetmorzsát jelent, de egyik epizódot sem fejti ki, a továbblépés folyamatos. A filmben Buñuel megkérdőjelezi a végrehajtói, a bírói és a törvényhozói hatalmat is, de az az érzésünk, hogy a kultúra, a vallás és a művészet sem legitim ebben a világban – csakúgy, mint 45 évvel előbb, az Andalúziai kutyában.

Mire figyelj?

Az Andalúziai kutya megajándékoz számos elemmel, aminek pontos helyét kereshetjük. A film legfőbb poénjait nem lelőve, az (idézőjeles) hódításjelenet szemléletes példa. A férfinak egy egész szobán kell átküzdenie magát, hogy elérje a vágyott nőt – aki inkább menekül, de ezen már meg sem lepődünk. A férfit béklyók fogják vissza, amik konkrétan zongorák, döglött szamarak és papok képében mutatkoznak meg. A direkt magyarázat kézenfekvő: a férfit ösztönének kiélésében a család, a vallás és a kultúra is akadályozza – a nő arcát látva azt mondhatjuk, szerencsére. Az Andalúziai kutya egésze ilyen, és ehhez hasonló véletlenszerűnek tűnő elemet sorakoztat fel, amelyek megfejtése a nézőre vár.

A szabadság fantomját ugyanitt lehetne folytatni. A folyamatosan egymás mellé rendelődő láncszemek egyikében egy baráti „ebédet” láthatunk. A kifordított jelenetben a szereplők egy asztal mellett nem az ételt fogyasztják, hanem… a toaletten ülve társalognak. Ezen az apró hibán kívül azonban minden normális. Cigarettával kínálják egymást és az operáról beszélgetnek. Amikor egyikük megéhezik, akkor a folyósó végén, a fülkeszerű étkezőben fogyasztja el a kacsacombot. A gegnek nincsen előzménye, sem utózöngéje. Csupán egy a világból kiábrándult filmrendező hangja, ahogy a feje tetejére állítja azt. Buñuel világa pedig teljesen normális, csak éppen tótágast áll, a konklúziónk pedig végül az, talán mi állunk éppenséggel fejjel lefelé.

Nagy Tibor

Címkék: