Búza, búza, búzavirág…– az aratástól a kenyérig

A magyar népi világban a nyári hónapokhoz nem igazán kapcsolódnak különösebb ünnepek, szokások. Nem tartottak kézfogót (eljegyzés) vagy lakodalmat sem, hiszen ekkor a parasztság mással volt elfoglalva. Rengeteg volt a teendő a ház körül, gondozni kellett a veteményt és az állatokat, de a legtöbb munka a földeken várt az emberekre. A nyár legfontosabb eseménye ugyanis az aratás volt, ami természetesen szigorú rend szerint zajlott.

Ez az embert próbáló munka a legtöbb helyen Sarlós Boldogasszony napján, azaz július 2-án vette kezdetét. Persze ez attól is függött, hogy mikor nyilvánították érettnek a búzát vagy egyéb gabonát. Volt egy olyan mondás, miszerint ha korán nyílik a búzavirág, hamar lehet majd aratni is. Babonából azonban újholdkor, vagy ha halott volt a faluban, szigorúan tilos volt nekilátni a betakarításnak.

Mindezeken kívül az aratók számos egyéb módon is gondoskodtak arról, hogy sikeres legyen az aratás. A betakarítás kezdete előtt a templom falához vitték az eszközöket, ahol a pap megszentelte azokat. A mezőre kiérve pedig letérdeltek és elmondtak egy imát, hogy rendben menjen a munka. Az első levágott kévének (egy köteg termény) szintén nagy jelentősége volt. Termékenységvarázsló erőt tulajdonítottak neki, ezért a baromfinak adták, hogy húsból és tojásból se legyen hiány. Egyesek szerint a bajt is távol tartotta, ezért az aratók a derekukra kötötték, hogy ne fájduljon meg a munka közben. Szokás volt az is, hogy az első embert, aki meglátogatta az aratókat, szalmával megkötözték, és csak akkor engedték útjára, ha borral, pálinkával vagy pénzzel kiváltotta magát. Még a termelőszövetkezetek idején is tartották ezt a hagyományt, és nem mulasztották el megkötözni az igazgatót sem.

Az aratáshoz nyilván szükség volt megfelelő szerszámokra, és mint minden nélkülözhetetlen találmány, ezek az eszközök is komoly fejlődésen mentek keresztül az évszázadok során. A kezdetek kezdetén még kézzel tépték a terményt, de szerencsére igen hamar kifejlesztettek egy hatékonyabb megoldást. Már Kr. e. 6500 körül megjelent a sarló, ami még mindig egy rendkívül egyszerű eszköz, de jelentősen megkönnyítette az aratást. Eleinte a betakarítás magányos tevékenység volt, egy ember vágta le a gabonát, majd meg is kötözte. Később már többen dolgoztak össze. Az arató baljával megfogott egy adag növényt, jobbjával levágta, majd lerakta maga mellé. Egy ilyen kupacot hívtak fogásnak, amit a sarlós ember után jövő kötöző nagyobb halmokba, markokba gyűjtött, majd 2-5 markot felnyalábolva kévébe kötött. Általában úgy osztották fel a munkát, hogy a nő aratott, a férfi pedig kötözött. A sarló használatát később más eszközök váltották fel, de a meredek hegyvidékeken, vagy ahol egyedül kellett dolgoznia az aratónak, sokáig megmaradt.

Cséplés hadaróval

Magyarországon a 15. század második felében kezdtek el kaszával aratni. Ez az eszköz már jóval hatékonyabb munkát tett lehetővé. Használata gyakorlatot igényel, és pontos mozdulatsort kell követni, hogy igazán gördülékenyen menjen. Többféle rendszerben lehetett kaszával aratni, de nálunk a legelterjedtebb a rávágó-kévéző módszer volt. Ennek lényege, hogy a kaszás a kaszára szerelt takaróval (csapófa, csapó) a még álló gabonára dönti a levágott terményt. Innen ugyanis sokkal könnyebb összeszedni, mintha a már levágott tarlóra kéne hajolgatni érte. A kupacokba gyűjtést a marokszedő végezte, akit jó esetben a kötöző kísért. Ha nem volt elég ember és csak ketten dolgoztak együtt, akkor a kaszás kötözött. Ennél a durvább eszköznél már a férfiak arattak, és a nők gyűjtötték össze a levágott terményt.

Kaszatakaró

Hajnalhasadtától napnyugtáig folyt a munka a földeken. Keményen dolgoztak, hogy mindent időben betakarítsanak, de néha azért kijárt a pihenő. Illés napján, július 20-án például munkatilalom volt. Úgy tartották ugyanis, hogy aki ezen a napon a mezőn dolgozik, abba bele fog csapni a villám, a jég pedig elveri a termést. Huszadika után azonban már semmi sem állíthatta meg őket az aratás végéig. Szokás volt egy kis területet vágatlanul hagyni, hogy jó termés legyen a következő évben is. Volt, ahol a madaraknak és a szegényeknek szánták ezt a darabot, máshol Szent Péter lovának abrakul. Az elsőhöz hasonlóan az utolsó kévének is nagy jelentősége volt, hiszen ebből készítették az aratókoszorút, melyet mezei virágokkal és szalagokkal díszítettek. Ünnepi ruhába öltözött menet vitte énekszóval az aratás ékét a földesúr házához. Ott a koszorúvivőt koszorústól leöntötték vízzel, azzal az ürüggyel, hogy az eső ne hiányozzon a búzának. Az aratókoszorú végül a mestergerendán foglalt helyet, majd következő vetéskor kimorzsolták belőle a szemeket, és összekeverték a többi maggal, hogy jó termés legyen abban az évben is. A legtöbb helyen a gazdához kerül a koszorú, Kalotaszegen azonban a templomot díszítik vele. Itt búzakoszorúnak hívják, és jellegzetes harang alakú fa keretre építik fel. Még ma is megfigyelhető szinten mindegyik kalotaszegi református templom mennyezetén. A koszorúk elhelyezte után az aratás zárásaképp aratóbált tartottak a földesúr házánál. Hajnalig tartott a zenés, táncos mulatság, ahol megünnepelték a kemény munkát.

Kalotaszegi templom a búzakoszorúkkal

Ahhoz azonban, hogy a búzából kenyér legyen, még sokat kellett dolgozni. Először ki kellett nyerni a szemeket. Erre két módszer volt: a hegyvidékeken cséphadaróval (egy botszerű valami, amivel kiverték a szemeket) csépeltek, míg az Alföldön inkább a nyomtatást részesítették előnyben. Utóbbinál állatokkal tapostatták ki a szemeket a kalászból. Amikor már jól összetört a gabona, átforgatták, kirázták, hogy a szemek kihulljanak a szálak közül. A visszamaradt szalmát félrehányták, majd várták a jó szelet, ugyanis ennek segítségével tisztították meg a szemeket a törmeléktől.

Ezután következhetett az őrlés. Kezdetben fáradságos munkával mozsárban őrölték a búzát, a 11. századtól viszont megjelent a kézimalom, a 14. századtól pedig már vízimalmok is működtek. Nemcsak a nyomtatáshoz, hanem az őrléshez is használtak állatokat. A szárazmalmoknál igás jószágok mozgatták körbe-körbe a malomköveket. A szélmalom használata viszont csak jóval később, a 19. században terjedt el Magyarországon. A liszt előállítása után nem volt más hátra, mint megsütni a kenyeret. Az új kenyér elkészültét mind a mai napig meg is ünnepeljük. Ahogy azt Szerémi Kristóf is írta legutóbbi cikkében, eredetileg július 15-én jött el ennek az ideje, de ma már inkább az államalapítással együtt, augusztus 20-án ünnepeljük.

A fentiekből kiderül, milyen fontos szerepet töltöttek be a gabonanövények a magyar parasztság életében. Nagy gonddal nevelték, aratták, őrölték, sütötték, és végül meg is ünnepelték, miközben arról sem feledkeztek meg, hogy egy-egy termékenységvarázslással a következő évi sikerükről is gondoskodjanak. Nem is csoda ez a sok figyelem, hiszen ezek nyújtották a legfőbb élelemforrást mind a jószágok, mind az emberek számára. A gabonafélék jelentőségét igazolja az is, hogy a búzát a Tiszántúl egyes területein Életnek nevezték. De nem is kell ennyire mélyre ásni, hogy a fontosságát érzékeljük. Elég, ha felidézünk pár népdalt, hiszen az emberek arról énekeltek, ami igazán foglalkoztatta őket, és olyan hasonlatokat, motívumokat használtak, amiket jól ismertek, körülvették őket. A búza, a zab, a széna, a szalma, a kenyér, a szántás, a vetés vagy éppen az aratás képei pedig számtalan énekben feltűnnek. Szólhat az bármiről: szerelemről, halálról, munkáról, mulatságról, lehet katonaének, csúfolódó vagy gyerekdal, teljesen mindegy. Ezek a szavak akár metaforikusan vagy egy-egy érzelem kifejezéseképp is megjelenhetnek bennük. Így van ez a címadó dalnál is, ami egy gyönyörű magyarbődi (Felvidék) ének. De hozhattam volna még vagy ezer másik dalt is, és biztos mindenki maga is fel tud idézni legalább egy éneket, amiben szerepel a fenti szavak valamelyike. Jó dalolást kívánok!

 (Aki esetleg nem ismeri a „Búza, búza, búzavirág…” kezdetű dalt, de kíváncsi rá, ezen a linken 2:35-től meghallgathatja. https://www.youtube.com/watch?v=xsQfsgn1ZGQ)

Felhasznált források:

Magyar néprajz VII. kötet- Népszokás, néphit, népi vallásosság

Magyar néprajzi lexikon

Tarján Gábor: Fölnevelő hagyomány

Balassa Iván – Ortutay Gyula: Magyar néprajz

Rácz Dorottya

Címkék: