Rendrakás a zöldségesnél

Most, hogy itt a nyár, egyre nagyobb a zöldségek és gyümölcsök választéka a boltokban. Ezeknek nemcsak a felhasználása, az íze vagy a kinézete lehet nagyon sokféle, hanem az eredete is. Itt most nem az egyes növények földrajzi hazájára gondolok, hanem a zöldségek és gyümölcsök fejlődésbeli eredetére. Vajon melyik zöldség miből alakult ki? Melyik részét esszük a növénynek? Van persze számos olyan gyümölcs és zöldség, melyről mindenki tudja, hogy valaminek a termése, a levele vagy éppen a gyökere. Előfordul viszont rengeteg olyan képződmény is, amelynél nem ilyen egyértelmű a helyzet: nem világos mindenki számára, hogy mit eszik, esetleg nem is gondolkodott még rajta. Vagy persze ott van az az eset is, amikor azt hisszük, hogy tudjuk, mi az, de mégsem. Egészen cifra, meglepő variációk jöhetnek létre. Ezekből hoztam most egy válogatást.

 

Karalábé
A karalábéra elég csak ránézni, egyből gyanús lesz, hogy nem termésről van szó, hiszen levelek is erednek róla. Az is látszik rajta, hogy ez valamilyen gumó lehet, de fontos, hogy nem gyökérgumó, hanem a szárnak a módosulata. Nem véletlenül nőnek róla mindenhonnan levelek! Ha félbevágunk egy karalábét, el tudunk különíteni egy vastag, fehér belső részt és egy vékonyabb, zöld külső réteget, melyet általában lehúzunk róla. A zöldség szárának bélszövete – tehát a központi része – megvastagszik, ez lesz a fehér rész, a zöld pedig az elsődleges kéregnek felel meg.

Burgonya
A burgonya sem termés, de még csak nem is gyökérmódosulat, hiába nő a föld alatt. Ez egy igen különleges képződmény, ugyanis a földben futó tarackok oldalhajtásainak megduzzadt csúcsai azok, amiket krumpliként fogyasztunk. A tarack már önmagában is egy föld alatti hajtásmódosulatnak tekinthető, amely szaporodásra alakult át. Sok növény annak segítségével hálózza be a talajt és terjed el mindenfelé. Ezeken a tarackokon alakulnak ki újabb módosulatként a burgonya gumói. Fontos, hogy a krumplinövénynek egyedül ez a keményítőben gazdag gumója ehető, a többi része, beleértve a termését is, igencsak mérgező. Ha rosszul tároljuk a burgonyát, fény érheti (ráadásul a lakásban melege is lehet), ilyenkor megzöldül és rügyeket növeszt. Ez azért történik, mert fény hatására a burgonyában lévő, keményítőt raktározó amiloplasztiszok (egyfajta színtelen színtest) átalakulnak kloroplasztisszá (zöld színtest), melyek zöld színanyagban gazdagok. Ez még nem lenne nagy probléma, de közben szolanin is termelődik, ami egy mérgező vegyület. Általában csak kis mennyiségben található meg a gumóban, amely a legtöbb embernél nem okoz problémát, viszont aki érzékeny rá, annál komolyabb tünetek is felléphetnek. Éppen ezért inkább kerüljük el a zöld burgonyát! Segíthet, ha jó vastagon meghámozzuk, és kivágjuk a zöld részeket, de ha tele van rügyekkel, legjobb, ha nem esszük meg!

Gyömbér
Ez a többször elágazó, furcsán kinéző valami sem lehet termés, ez egyből látszik rajta. A növénynek a gyöktörzse az, amit a teába, süteménybe reszelünk. A gyöktörzs is egy föld alatti hajtásmódosulat, amelynek a tápanyag raktározásában van szerepe, de a vegetatív (ivartalan) szaporodásban is részt vehet.

Karfiol
A karfiol egy újabb zöldség, amelynek szintén nem a termését esszük meg. Ha jól megnézzük, olyan, mintha egy furcsa virág bújna meg a zöld levelek között. Ez pontosan így is van, ugyanis a növénynek a húsosan megvastagodott virágzatát és virágzati tengelyét fogyasztjuk. Így van ez közeli rokonával, a brokkolival is.

Füge
Ha megkérdeznék valakit az utcán, mit gondol, a füge melyik részét esszük meg, szinte biztos vagyok benne, hogy rávágná: a termését. Nem tévedne hatalmasat, de azért ez nem egészen így van. A füge ugyanis egy terméságazat, ami azt jelenti, hogy nem egyetlen virágból, annak is a termőjéből alakul ki a gyümölcs, mint a valódi terméseknél, hanem egy egész virágzatból lesz egy termésszerű valami. A füge esetében a külső, húsos, fajtától függően zöld, barna vagy lilás réteg maga a serlegvirágzat. Belül ezen ülnek az apró virágok, amelyek mindegyike kialakít egy-egy termést (aszmagtermést), ezeket mondanák a legtöbben „magoknak”, pedig nem azok. Ha éretlenül leszedünk egy fügét és félbevágjuk, talán jobban látszik, hogy tényleg pici virágokkal van tele, de persze ne számítsunk színes sziromlevelekre, viszonylag jellegtelen kinézetű virágokról van szó. Az érés során ezekből termések alakulnak ki, így tehát egy érett füge esetén egy átalakult virágzatot eszünk meg, amelyben számtalan pici aszmagtermés bújik meg.

Éretlen füge az apró virágokkal

Éretlen füge az apró virágokkal

Narancs
Mielőtt bárkiben egy világ omlana össze, nem fogom megcáfolni, hogy a narancs egy termés, viszont különleges a felépítése, úgyhogy érdemes megemlíteni. A termések falát több részre tudjuk osztani, így van ez a narancsnál is. A külső termésfal (exokarpium) a narancssárga, illóolajokkal teli rész. Ezen belül találjuk a fehér, szivacsos réteget, ami a középső termésfal (mezokaprium). Ez a két réteg adja a narancs „héját”, melyet lehámozunk róla. A hártyás rész, ami gerezdekre osztja a gyümölcsöt, a belső termésfalnak felel meg. A legmeglepőbb talán a narancs legjobb részének, a lédús rostoknak az eredete. Azt gondolhatnánk, hogy ez a tényleges termés, a többi csak valamilyen burkoló réteg, ami megnehezíti az életünket a hámozással. Ennek ellenére a rostokra mondhatnánk akár azt is, hogy csak valamilyen függelékek, ugyanis ezek a belső termésfal módosult szőrei. A narancs felépítés annyira eltér a tipikus termésekétől, hogy külön nevet is kapott: narancstermés. Ilyen termése van természetesen a citromnak vagy a mandarinnak is.

Eper
Az epernek már csak a nevével is akad egy kis probléma. Az a piros, finom gyümölcs ugyanis, melyet legtöbbször megtalálunk a zöldségesnél, és amelyből számtalan desszertet, italt, egyebet készítünk, botanikailag nem az eper. Ez a gyümölcs a szamóca, míg az eper az első ránézésre inkább szederre emlékeztető termés, és magas fákon terem. A két gyümölcs felépítése igencsak eltér egymástól.

A szamócára mondhatjuk, hogy áltermése van, más szempontból nézve csoportos termésnek is hívhatjuk. Utóbbi esetén az történik, hogy egy darab virágból nem egy, hanem több termés alakul ki. Ez akkor lehetséges, ha több mint egy termő van az adott virágban. A szamóca esetén ebből a sok-sok termőből számos aszmagtermés alakul ki, ezek csoportosulnak. Amit általában magoknak hívunk a szamóca felületén, azok valójában egy-egy termésnek felelnek meg. Az édes, piros, húsos rész pedig a vacok, tehát a virágot tartó kocsány megvastagodott vége.

Az eperfa termése ezzel szemben terméságazat, mint a füge is. Itt tehát egy teljes virágzat alakul termésszerű képletté, nem egy-egy különálló virág. Az epernél a virágokból létrejövő apró makkocskákat (ez egy terméstípus) körbenövik a virág elhúsosodott lepellevelei (köznapian szólva szirmai), és így alakul ki a sok-sok pici „bogyó”, melyekből a gyümölcs áll.

A két növény termése ugyan teljesen különbözik, ránézésre is más, de ettől függetlenül természetesen semmi sem történik, ha epernek hívjuk a szamócát. A hétköznapi életben ez a megszokott. A zöldségesnél is valószínűleg furán néznének ránk, ha kérnénk egy kiló szamócát, de azért jó tisztában lenni a valósággal.

Eper

Eper

Tiszafa
Talán a tiszafával kapcsolatban hallani a legtöbb különböző szóbeszédet. Mindenki más véleménnyel van arról, hogy melyik része ehető, melyik nem. Találkoztam már olyan emberrel, aki állítása szerint a magját eszi, míg sokan a termését fogyasztják. Kezdjük azzal, hogy a tiszafának nincsen termése. Ez egy zárvatermőkre jellemző képződmény, a tiszafa viszont nyitvatermő, így ő semmiképp sem büszkélkedhet terméssel. A virágaiból kialakulnak magok, de klasszikus értelemben vett termést nem növeszt. Akkor mégis mi az a bogyószerű valami, ami a növényen piroslik? Ez a növény magköpenye (arillus). Több nyitvatermőnél megfigyelhető, hogy a magja körül kialakul egy húsos réteg, melyet termésnek nézhetünk. Ilyen például a boróka „bogyója” is. Az arillus viszont a hajtástengelynek egy kinövése, és semmi köze a termőből kialakuló valódi terméshez. Ebből rögtön kiderül, hogy a tiszafa termését senki sem fogyaszthatja, de ők még mindig közelebb vannak az igazsághoz, mint azok, akik a magját eszik. A tiszafának ugyanis minden része erősen mérgező, kivéve a piros magköpenyt, tehát aki elrágcsálja a magokat, nem valószínű, hogy be is tud róla számolni másoknak.

 

Összefoglalás:

karalábé – szárgumó (hajtásmódosulat)

burgonya – ággumó (föld alatti hajtásmódosulat)

gyömbér – gyöktörzs (föld alatti hajtásmódosulat)

karfiol – virágzat

füge – terméságazat (teljes virágzat alakul termésszerű képletté)

narancs – narancstermés

eper – terméságazat

szamóca – csoportos termés (egyetlen virágból alakul ki több apró termés)

tiszafa ehető része – magköpeny

 

Felhasznált források:

Bóka Károly, Kósa Annamária, Kovács M. Gábor, Preininger Éva, Solymosi Katalin, Vági Pál: Növényszervezettani gyakorlatok

Podani János: A szárazföldi növények evolúciója és rendszertana

Rácz Dorottya