BOM-portrék 8.

A BOM-portrék című rovatunkban arra vállalkozunk, hogy olyan aktív, illetve alumnus bolyaisokat mutassunk be, akik valamilyen kiemelkedő tevékenységet végeznek szakterületükön. Célunk, hogy a Műhely tagjai az interjúkon keresztül jobban megismerhessék egymást, beszélgetéseket indítsunk el, és még vonzóbbá tegyük a BOM-ot az érdeklődők számára.

Ezen a héten Nagy Dániel válaszait olvashatjátok, aki a BOM 2012-es évfolyamának tagja, és már harmadik éve vesz részt a tematika zenei részének kialakításában.

Mivel telnek a mindennapjaid?

Szerencsére a munkámat nem igazán érintették a lezárások – az óráimat megtartottam Skype-on, azon kívül fordítással és szerkesztéssel foglalkozom, illetve csinálok egy posztdoktori pályázatot, amiért jelenleg ugyan nem fizetnek, de ha elnyerem az ösztöndíjat, akkor fognak, így ezt is munkának tekintem – szóval nagyrészt munkával. Azért marad persze mellette némi szabadidőm is, amiben például elkezdtem újra latinul tanulni – már korábban tanultam négy évig, de szeretnék végre rendesen tudni. Ezen kívül lett egy új kedvenc íróm Mathias Énard személyében, illetve rácsúsztam a rendkívül időrabló grand strategy játékokra is. Ja igen, meg nemrég egy péntek délután, amikor már nagyon nem volt kedvem dolgozni, megoldottam a Carragher-challenge-t is. Azt mindenkinek ajánlom, aki szereti a focit, remekül lehet vele nosztalgiázni, bár egyben nagyon öregnek is érzi magát az ember, főleg, ha hozzám hasonlóan még Maradonára vagy Ronald Koemanra is emlékszik kiskorából…

Mi volt a legutóbbi meghatározó olvasmányélményed?

Az említett Énard Iránytű című regénye. Lenyűgözött, hogy milyen hihetetlen mennyiségű információt képes belezsúfolni egy szövegbe úgy, hogy attól az egész nem válik szárazzá és idegesítően tudálékossá. Hihetetlen franciás könnyedséggel olvaszt magába mindenfélét Proust-tól Beethoven-en át az arab költészetig és a perzsa zenéig. Illetve azóta még egy kicsit jobban sajnálom, hogy nem jutottam el Szíriába, mielőtt egy romhalmazzá változtatták az egészet. Meg kell még említenem Karl Ove Knausgård önéletrajzi sorozatának első kötetét (ami ironikus módon a Halál címet viseli), amit épp most fejeztem be. Egyfelől nagyon kellemetlen olvasmány, másfelől viszont a brutális, már-már közvetítetlennek tűnő realizmusa valójában nagyon is reflektált, ami elképesztő filozófiai mélységet ad neki. Lehet, hogy egy nap majd erről ír valaki olyan elemzést, mint anno Foucault Vélazquez Udvarhölgyek című képéről – ti. hogy azt jelzi, hogyan változott meg a valósághoz és az ábrázoláshoz való viszony az emberi gondolkodásban.

Hol képzeled el magad tíz év múlva?

Nagyjából ott, ahol most, egy szobában írva és gondolkodva (lehet, hogy fordított sorrendben jobb lenne mondjuk), illetve egy egyetemi katedráról provokatív kérdéseket feltéve az aktuális diákjaimnak. Azzal az egy különbséggel, hogy remélhetőleg tíz év múlva már egyetlen főállás keretében fogja mindezt valamely intézmény finanszírozni. Kivéve persze, ha addigra megbukik a kapitalizmus és egy globális, automatizációra épülő utópiát valósít meg az emberiség, mely esetben szintén ugyanezt csinálnám, csak nem kéne aggódni amiatt, hogy közben mit fogok enni. De én már annak is örülnék, ha ez ötven év múlva következne be, nem vagyok türelmetlen (vicces, mert aki ismer, tudja, hogy amúgy nagyon is az vagyok).

Mit üzennél annak, aki most szeretne jelentkezni a Műhelybe?

Ha azt látod, hogy egy csomó furcsa ember jár ide, akkor működik jól a szervezet. A legfontosabb dolog, amit a BOM-ban megtanultam, hogy mind furák vagyunk a magunk módján (úgy értem, minden ember, nem úgy, hogy minden BOM-os). Ami nagyszerű dolog, éppen az lenne természetellenes, ha mindenki egyforma lenne. A furaság természetes, a „normális” pedig egy fikció, amit persze lehet jóra és rosszra is használni, de az utóbbi esélyét nagyban csökkenti, ha sosem hisszük el, hogy ez a valóság. Vagy ez túlzottan politikai töltetű üzenet volt?

Mesélj el egy élményt, ami meghatározó volt a bolyais éveid alatt!

Talán az, amikor az egyik befogadó táborban a zánkai stégen egyszer csak spontán alapítottunk egy kórust, ami azóta is működik. Igaz, ez mára levált a BOM-ról, de hosszú évekig főleg műhelybeli diákok alkották a tagságot, együtt próbáltunk és léptünk fel, ráadásul barátságokat is kötöttünk. Szerintem jó belegondolni, hogy létrehoztunk valamit, ami azóta megáll a saját lábán. Illetve minden egyes olyan alkalom, amikor megtapasztalhattam, mennyi olyan dimenziója lehet egyes problémáknak, amikre én magamtól a bölcsész képzettségemmel nem gondoltam volna, de egy biológus, vagy mérnök igen.

Címkék: