BOM-portrék 4.

A BOM-portrék című rovatunkban arra vállalkozunk, hogy olyan aktív, illetve alumnus bolyaisokat mutassunk be, akik valamilyen kiemelkedő tevékenységet végeznek szakterületükön. Célunk, hogy a Műhely tagjai az interjúkon keresztül jobban megismerhessék egymást, beszélgetéseket indítsunk el, és még vonzóbbá tegyük a BOM-ot az érdeklődők számára.

Ezen a héten Pölcz Ádám válaszait olvashatjátok. 

1. Hogy definiálnád magad egy idegennek?

„Sem utódja, sem boldog őse...

Sem rokona, sem ismerőse

Nem vagyok senkinek”

Azért szeretem Ady Endre sorait, mert kitűnően leírják a legnagyobb küzdelmemet. Általános iskolában, és 2003-tól, amikor Budapestre kerültem, nem voltam senkije senkinek. A közeg, amiben évekig éltem, rajtam kívüli közeg volt: az osztálytársaim, évfolyamtársaim közül mindenki volt valakinek a valakije (akár egy felsőbb évfolyambeli testvérhez, akár családtaghoz, akár közös baráthoz tudták kötni a tanárok vagy az egykorúak), de én nem tudtam semmi ilyet elmondani magamról. Kicsit kétségbe is voltam esve: mi lesz így velem? Nem vagyok senkinek senkije, hogy fogok érvényesülni az életben? Aztán rájöttem, hogy nem (csak) ez a kulcs: sokkal többet kellett dolgoznom, hogy fölvehessem a tempót az ismeretségi hálók erdejében, de úgy érzem, eredményes voltam. Szóval ha definiálnom kéne magam, azt mondanám: Senki voltam, akiből Bárki lehetett volna, mégis Valaki lettem. Köszönet érte a szüleimnek, a tanáraimnak és a kollégáimnak!

2. Mi határozza meg a mindennapjaidat?

Nem szeretem az üres perceket, valamivel mindig foglalkoznom kell – legalább fejben. Mióta tanszékvezető vagyok, minden napomat az tölti ki, hogyan tudnám jól segíteni a kollégáim és a tanítványaim útját, és eközben kiegyensúlyozottan magammal is foglalkozni. Nem lehetetlen vállalkozás, de nem is könnyű. Ami nagyon fontos: a rend. Ez esetemben olyan alapelvekben mutatkozik meg, minthogy nem élek vissza mások idejével, és ezt elvárom cserébe is mindenkitől. Szeretem, ha egy-két órára azért magamra csukhatom az ajtót (fizikai értelemben is), ami egyébként mindig nyitva áll, ha bárki beszélni akar velem. Szeretem, ha vannak határok az emberi kapcsolatokban: tanár és diák, gyermek és felnőtt között.

Aztán persze folyamatosan gondolkodom: egy következő cikken, egy emberi kapcsolaton, egy új és újabb pályázatokon. 11 ember munkáját kell irányítanom (magamat is ideértve), ami nem kis feladat: célokat kell megfogalmaznom, megoldásokat kell keresnem és találnom közösen a kollégákkal, döntéseket kell hoznom és egyetemi tanszékhez méltó eredményeket kell fölmutatnunk közösen. És ez ismétlődik minden áldott nap. Nem mondom, hogy nem élvezem.

3. Mi volt a legutóbbi meghatározó olvasmányélményed?

Barabási Albert-Lászlótól A képlet című könyv, amelyben a szerző azt elemezte, hogyan lehet valaki sikeres. A központi kérdés ez volt: mi kell ahhoz, hogy valakit elismerjenek; és mint kiderült, rengeteg tényező befolyásolhatja a jövőnket: a nemünk, a társadalmi kapcsolataink, a kitartásunk, a tapasztalataink, a problémamegoldásra való hajlamunk. Számomra a legérdekesebb mégis az volt, hogy Barabási nyelvileg is elkülönítette a fogalmakat: elválasztotta egymástól pl. a sikert és az ismertséget. A közbeszéd számára a kettő közel vagy teljesen azonos, Barabási szerint azonban az, aki sikeres a saját szakterületén, még nem feltétlenül ismert, és fordítva: aki sikertelen, az attól még lehet széles körű népszerűségnek örvendő ember (persze számos szélhámos „szakember” is így talált magának utat a nagyközönséghez).

És ez a könyv – ugyan erősen közvetett módon, de – megtanított arra is, hogy bizony az ember legyen bátor. Egy napfényes szeptemberi napon a Petőfi Irodalmi Múzeum mellett sétáltam, amikor szembe jött velem Barabási Albert-László. A táskámban ott lapult a könyve, amit éppen akkor olvastam. És nem, nem fordultam meg, és szaladtam utána, hogy „Professzor úr, nagy élményt jelent a könyve, kicsit jobban értem mostantól a világot. Megtenné, hogy dedikálja nekem A képletet?”. Elszalasztott lehetőség volt, pedig biztos vagyok benne, hogy jólesett volna neki is az érdeklődésem.

4. A gyerekkori éned büszke lenne most rád?

Azt hiszem, igen. Egyszer egy iskolai fogalmazásban (már felsős voltam) azt írtam, hogy a jövőmet a Magyar Tudományos Akadémia elnökeként képzelem el. Ettől a gyermeki álmodozástól nyilvánvalóan átitatott szövegtől néhány osztálytársam olyan irigységrohamot kapott, hogy utána összesúgtak a hátam mögött, és elterjesztették, milyen beképzelt vagyok. Az áskálódást nyilván megbocsátottam nekik, de tény, hogy ez a pillanat nagy löketet adott azon az úton, amelyen a mai napig járok. Így lehet a gonoszságból előnyt kovácsolni! Az akadémiai álomtól nyilvánvalóan messze vagyok, és nem is vagyok meggyőződve arról, hogy ez lenne az utam, de – mint tudjuk – az Úr útjai kifürkészhetetlenek. Gyerekkoromban színésznek készültem, nem pedig egyetemi oktatónak – ettől függetlenül a gyerek Ádám, ha rám nézne, elismerően bólogatna – azt hiszem. Végső soron a két pálya olyan nagyon nem tér el egymástól: oktatóként is mindig szerepelek, játszom, elgondolom, hogyan tehetem a vizsgaanyagot érdekessé… Szóval átszűröm magamon a tudást, amit azután átadok. De a gyerekkori énemnek inkább az emberségemet kéne megvizsgálnia, és akkor eldönthetné, jó irányba haladtam-e.

5. Mit adott neked a Bolyai?

A Bolyaiban főként a társadalom működését tanultam meg: mit jelent az érveinket szabadon ütköztetni, és mit jelent az, amikor látszólag elfogadónak mutatjuk magunkat, de közben megsértődünk, ha megkérdőjelezik valamilyen, az értékrendünkre vonatkozó véleményünket. A Bolyai tanulmányi programja kiválóan össze van állítva (ez a tanári kar, de főként Kőhalmi tanár úr érdeme), hiszen az élet nagy kérdéseiről folytathatnak eszmecserét a bolyais hallgatók. A BOM arra készít fel, hogy hallgasd meg a másikat, ne sértődj meg, ha nem úgy gondolkodik, mint ahogy te. Hiszen miért tennéd? Különböző emberek vagyunk, saját, önálló élettel. Miért kéne, hogy zavarjon engem vagy bárki mást, hogy a társam homlokegyenest másként gondolkodik? Ha nem beszél zsigeri butaságot, nyilván érdemes őt is meghallgatni, és a hozzászólásainkkal alakítani a véleményét.

+1 Tegyél fel egy kérdést a következő portréalanynak!

A szakmai (egyetemi vagy akár BOM-os) mentoraid közül ki volt a legnagyobb hatással az életedre?

Címkék: