Rövid frigyünk a fake news-zal

Szeptember közepén volt a Bolyai Műhelyünk évkezdő hétvégéje Cegléden, ahol az egyik előadás érintette a fake news jelenségét. A tábor végén, vasárnap, Talmácsi Alexával támadt egy ötletünk, miszerint csinálunk egy kísérletet. A célja az volt, hogy megvizsgáljuk, vajon mennyire dőlnek be az emberek egy fake news-nak. A kísérlet a következőképpen zajlott: csináltunk egy képet, melyen éppen imitálom, hogy megkérem Alexa kezét. Megosztottuk Facebookon és megbeszéltük, hogy este csinálunk egy videót (a cikk alatt megtalálhatjátok a linkjét), amin értékeljük a tapasztalatainkat.

A videóval az volt a célunk, hogy szemléltessük mindenkinek, hogy bár sokat beszélünk a fake news jelenségéről, és (merem remélni) igyekszünk válogatni a fogyasztott médiatermékekből, azért nem kivédhető, sőt, ha a többség hihetőnek találja, mi is nagyobb eséllyel hisszük el az álhírt (ami ebben az esetben is beigazolódott). A jelenség mechanikáját próbáltuk bemutatni egy ártatlan szituáció megjelenítésével, ami akár hihető is lehet, ugyanakkor, ha valaki egy picit is ismeri az életünket, akkor tudja, hogy nem kis mértékű kapkodás kellene egy ilyen esemény létrejöttéhez.

Most ebben az írásban hadd osszam meg az ezzel kapcsolatos gondolataimat! A technológiai fejlődés óriási dolog az ember életében, hiszen kényelmesebbé teszi a mindennapjainkat.  Ráadásul a huszadik században soha nem látott módon felgyorsult ez a fejlődés. A század elején megtanultunk repülni, autóval közlekedni, és mára eljutottunk odáig, hogy internetet, okostelefont használunk, és másodperceken belül le tudunk informálni a Facebookon bárkit, akit akarunk. Ijesztő, nemde?

Azt gondolom, hogy a legtöbb dolog, amit létrehozunk (az olyan kivételektől eltekintve, mint például a fegyver), önmagában nem jó vagy rossz. Olyan, ahogyan használjuk. Például egy kalapács segítségével házat is lehet építeni, de embert is lehet ölni. Nem a létrehozott dolgoknak van felelősségük, hanem az embernek, aki használja őket. De teológusként azt gondolom és vallom, hogy az ember eredendően bűnös állapotban él, és általában annak megfelelően használja a dolgokat. Elég, ha arra gondolunk, hogy az ipari forradalom hozta el az egyik legnagyobb fejlődést, de a legnagyobb nyomort is az alulfizetett gyermekmunka képében (amely ma is virágzó módszer, például a Távol-Keleten…).

Az internet és a közösségi média is olyan lehetőségként indult az emberiség életében, amivel kinyílt a világ, és az információ, a tudás és a határokon átívelő kommunikáció bárki számára egy kattintásnyi közelségbe került. Viszont, ahogy megannyiszor a történelemben, úgy most sem tudott az ember a felelősségével helyesen bánni. Ha a kommentszekciókra gondolok, akkor leginkább egy toalett képe jut az eszembe. Természetesen a gazdaság és a politika is használja az információ gyors áramlásának lehetőségét, és mivel az ingerküszöbünk az egekben van, egy cikk címével is hatalmas vitákat lehet generálni, vagy óriási hazugságokat lehet elhitetni emberek tömegeivel, hiszen magukat a cikkeket már végig sem olvassuk.

A kereszténységre mindig a társadalom lelkiismereteként tekintettem. Ez hol megvalósul, hol nem. Viszont azt ki kell mondani, élve az egyház prófétai küldetésével, hogy másokat tudatosan megvezetni bűn; rá kell mutatni, hol van a vezetők, a társadalom vagy éppen az egyes ember felelőssége. És ez minden emberrel, legyen az hívő, vagy nem hívő, közös feladatunk!

A technológia már-már önálló életre kelt. Pedig a teremtés rendje az, hogy az ember használja a dolgokat, és ne azok irányítsák az embert. A huszadik századi evangélikus filozófus és esztéta, Hamvas Béla írt egy nagyon fontos esszét az Antikrisztusról, amelyet az önálló életre kelt „Személytelennel” azonosított. Jelen esetben nem tudok nem párhuzamot vonni a két jelenség között, így a végén inkább csak leírom az esszé címét, hogy megkeressétek (az interneten!) és olvassátok el, mert elgondolkodtató: Hamvas Béla: Silentium, egyből az első rész.

Tiborcz Dániel