Gondolatok a társadalom perifériáján élők helyzetéről III.

Egy Balaton melletti kisvárosban, Tapolcán éltem, mielőtt felköltöztem Budapestre. Mint sok környékbeli városnak és falunak, ennek a településnek a lakosságát is nagy számban a cigányság alkotja. Az általános negatív vélekedésekkel, előítéletekkel állítanám szembe saját, pozitív tapasztalataimat.

Az egyik egy általános iskolai emlék. Sokan mondták a környezetemben, hogy a cigánygyerekek „nem akarnak tanulni”, „buták” vagy éppen „nem érdemlik meg azt, hogy tanulhassanak, nekik csak az a fontos, hogy megtanuljanak minél előbb lopni”. Én ezzel nem értek egyet. Osztály- és évfolyamtársaikként láttam, és később beszélgettem velük erről, hogy nekik mennyivel nehezebb dolguk van, hogy ugyanazokon a feladatokon túljussanak, mint más diákok.

Nekik nem segít otthon senki a tanulásban, ha megakadnak (sajnos gyakran a tanáraik órán vagy óra után sem veszik a fáradságot arra, hogy segítsenek nekik). Sok helyről hallottam, hogy otthon a gyerekeknek egy asztaluk sem volt, vagy egy csendesebb sarok a szobában, ahol nyugalomban tanulhattak volna. A másik probléma, hogy a kisgyerekeknek több módon is meg kell felelniük. Miután nehezen bebizonyították iskolai környezetüknek, hogy ők tisztességesek és tanulni akarnak, amit az iskolában el is várnak tőlük, otthon ugyanezen okok miatt nézik le őket. Gúnyolják vagy kiközösítik, és feltételezik, hogy ők nem is akarnak a közösségük részei lenni, és lenézik saját családjukat. Ez is mutatja, hogy fontos a fiataloknak lehetőséget adni az tanulásra, de ugyanolyan fontos, hogy a környezetük se legyen ellenséges velük emiatt.

Még ennél is fontosabb, hogy a kisebbségi gyerekek egy befogadó társaságba kerüljenek be. A volt iskolámban a közös délutáni házifeladat-írások, néptánctanulás, éneklés vagy kézműves foglalkozások és könyvtárlátogatások mind esélyt adtak arra, hogy megismerjük és segítsük egymást. Az ösztönző közegnek hála ők is jobban teljesítettek az órákon és a tanulmányi vagy sportversenyeken is. Ennek köszönhetően az iskolatársaim többsége folytatta a tanulást szakközépiskolában vagy gimnáziumban, és van olyan is, aki nemrég kezdte meg tanulmányait a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen. Ebből is látszik, hogy ha akarunk és ők is szeretnék, akkor több módon is tudunk segíteni nekik.

Ha egy nap vagy egy év alatt nem tudunk segíteni mindenkin, és nem látunk azonnali javulást, az még nem jelenti azt, hogy reménytelen a küzdelem.

 

Emődi Nikolett