Gondolatok a társadalom perifériáján élők helyzetéről II.

Dombi Zoltán képe

Mint egyetemista, nemrég élek Budapesten.

Este volt… Zenét hallgattam, miközben vidáman léptem ki nővérem lakásának kapuján, ki a fővárosi éjszakába.

A 4-6-os villamoshoz siettem, már késő éjszaka volt. Amikor leértem az aluljáróba, megdermedtem. Hajléktalanok aludtak a fal tövében. Kopott, szakadt ruhákból készült ágyuk aligha tűnt melegnek. A saját vastag kabátom is kevésnek bizonyult azon az éjszakán, olyan hideg volt. Pillanatok alatt átértékeltem a saját helyzetem, és rádöbbentem, hogy amit látok, az egyáltalán nincs rendben. Némán haladtam el mellettük, nehogy megzavarjam álmukat. Talán ha máshol nem is, de a saját álmukban kényelmes ágyban alhatnak, eleget ehetnek, családjuk lehet, megvalósíthatják önmagukat és kiteljesedhetnek. Felmerült bennem azonnal a kérdés: tehetnék-e valamit értük? Aztán a többi: csak álmukban lehetnek boldogok? Adjak-e pénzt vagy ennivalót nekik? És ha valaki elviszi, mielőtt felébrednek? Nem tudtam, mivel is tudnék nekik igazán segíteni. Volt nálam néhány szelet sütemény és egy kis készpénz, visszaszaladtam és letettem egyikőjük mellé, aztán felmentem az aluljáró másik oldalán, s közben azon gondolkodtam, képes leszek-e aznap este a saját meleg ágyamban nyugodt szívvel aludni.

Sokat töprengtem azóta, hogy akik a társadalom perifériájára szorulnak, miért kerülnek oda. Saját hibájukból, a külső körülmények miatt, vagy egyszerűen ilyen lapot osztott nekik az élet? Próbáltak-e változtatni a helyzetükön, vagy túl hamar feladták? Tehetne-e a társadalom valamit értük?

Egy olyan világban élünk, amelyben már rendelkezésünkre állhat a tudás és a technikai háttér ahhoz, hogy olyan körülményeket teremtsünk, ahol az alapvető létfeltételek mindenki számára biztosítottak. Mégis vannak, akik a legszegényebb rétegben nem tudnak elfogadható, emberhez méltó színvonalú életet élni. Függetlenül attól, hogy ők maguk mennyiben járultak hozzá helyzetükhöz, ennek egy jóléti társadalomban nem kellene így lennie. A keresztény erkölcs is megkívánja a rászorulók megsegítését. Úgy vélem, hogy ez mind az egyénnek, mind a közhatalomnak feladata lenne a maga szintjén. A közömbösség semmiképpen nem járható út. A segítségnyújtás azonban károkat is okozhat, ha nem ésszel járunk el. A kilátástalan helyzet, a krízis van, hogy eltorzítja az embert, szenvedélybeteggé, játékfüggővé teszi, így a nem megfelelően irányzott segítségadás ronthat is a helyzetén. Ehelyett a káros szenvedélyekről való leszokatás, a krízishez való megfelelő hozzáállás, a változtatni akarás, a felelősség megtanítása jelentené a megoldást. Mindez azonban eredménytelen lehet, ha a problémák lelki gyökereit figyelmen kívül hagyjuk. Gyakran az ilyen emberi sorsok már nem a racionalitás oldaláról közelíthetőek meg. Az egyházak vagy az egyéb segítő közösségek is jelentős szerepet kapnak ebben, olyan helyeket teremtenek, ahol újból fontosnak, értékesnek érezhetik magukat ezek az emberek, és kikerülhetnek a reménytelenségből.

A perifériára szorult embereken segíteni nagyon nehéz feladat, sok buktatót rejt, és esetenként eredménytelen is lehet, ám mindenképpen együttérzést, önzetlenséget feltételez, függetlenül attól, hogy egyén, kisebb vagy nagyobb közösség teszi ezt.

 

Dombi Zoltán