Társadalmi? Felelősségvállalás? – Juhász Zoltán gondolatai a befogadó tábor témaköréről

Ceglédfürdőről hazahozott, termőföldbe ültetett gondolatok, gyomlálás nélkül.

Öt éve forgatom a fejemben minden hónapban Orbán Ottó: Gondolatok egy személyi számítógép szövegszerkesztő programjának memóriájába elmentve című Vörösmarty-parafrázisát, és gondolkozom azon, mi lehet a hagyományos közép-európai „mégis” – ugyanaz még ma is, mint két évszázaddal ezelőtt Vörösmartynál? A következő részlet jut eszembe sokszor:

„Hanem egy őrült világban mi az, hogy ésszerű?
És másfél évszázaddal több csalódás bölcsebbé tesz-e?
Előre megy-e a világ vagy hátra? Vagy épp egyhelyben áll?
Vagy egy adott pont körül kering? Vagy hullámként mozog?
Egy-két emberöltő, és láthattunk kipukkadni két utópiát is…
Két világháború, százmillió halott.
Az emberfaj sárkányfog vetemény.
A termőtalajt ezután előírás szerint
bőven trágyázzuk tudományos kreativitással,
s kihajt a történelem szerencsevirága;
lottón húzzák ki, pusztít-e, teremt-e?
Minden kor megtermi a maga szörnyeit:
Hitlert, Caligulát, embernyúzó asszír királyokat
(ez nem költői kép: szép asszír szokás volt
elevenen megnyúzni a hadifoglyokat) –
a rossz mindig logikusan következik a világszerkezetből,
a jó viszont mindig szabálytalan,
kavics a fogaskerekek közt, géphiba…
Szavakban, költészetben, szappanbuborékban
reménytelenül reménykedőknek,
mi dolgunk egy legújabb extrákkal szerelt
és minden eddiginél tökéletesebb világban,
hol hallani már a gének énekét?
Kimondani, amit elődeink, a balgák
és balekok már annyiszor kimondtak,
a hagyományos, közép-európai „mégis”-t?
Világnagy éjszaka. A rádióban Ekhnáton himnusza szól:
fordítsd felénk fénylő orcádat, Napvilág!”

A vers gondolatvilága összecseng a tábor olvasmányának, Daniel Quinn Izmael c. regényének problémáival. Hol tart most a világ? Az ember a teremtés csúcsa? A civilizált népek egyfajta emberi életet tápláló gépnek tekintik a világegyetemet. Minden azért jött létre, hogy kiszolgáljon bennünket – és az a célunk, hogy minél kényelmesebbé váljon az életünk. Mi a mi felelősségünk ebben a világban, tették fel a tábor szervezői a kérdést. Van-e fenntartható fejlődés? Odafigyelünk-e eléggé korunk Cassandráira? Megállíthatjuk-e, vagy előnyössé formálhatjuk-e korunk civilizációs, ideologikus problémáit?

Formálhatjuk, s ez is a felelősségünk, hogy mindazt, amit örökségbe kaptunk, megvédjük, és utódainknak úgy adjuk át, hogy csak eggyel (!) többel is gyarapítsuk, mint amennyit elvettünk belőle. A társadalmi felelősségem nem érhet túl a saját működési területemen. Egy falura gondolok, ahol a kerítésemig mindent rendbe tehetek, megművelhetek, gondozhatom a környezetem vagy éppen elhanyagolhatom, a lényeg, hogy a kerítésemen belüli területtel én rendelkezem. Azon kívül már a közösség formálja az utcaképet, csatornázhat, árkot áshat, betonozhat, a saját kényelmére és tetszésére formálhatja a falut.

A feladatunk az, hogy a kertet, a saját környezetünket rendben tartsuk. A többi megművelésére nem kaptunk se felhatalmazást, se plusz energiát. Ez a számunkra kijelölt négyzetméter a társadalmi felelősség. És mégis bízunk abban, hogy hatással lehetünk, példát mutathatunk és egy idő után a kertben nőtt virágok, a szélben szálló fűmagok bezöldíthetik a szomszédos négyzetmétereket is. Ezeket tanítja a magatartáskultúra is, mely a környezettel (mind társadalmi, mind természetbeni) összhangra nevel.

Szelektíven gyűjtöm a hulladékot, és minden egyes PET-palack lapítása közben gondolkozom azon, hogy milyen jó lenne a sok csomagolóanyag nélkül. De erre nincs meg a kiépített infrastruktúra, bár vannak kezdeményezések: újratölthető mosogatószer, kávégép műanyagpohár nélkül, szívószálmentes hónap stb. Persze egy többször használatos tárolóedénynél máshogy éljük föl a környezetünk nyersanyagforrásait, a sok-sok mosogatással, vízfolyatással, ez sem jó.

Társadalmi felelősségem, hogy a saját szemetemet okosan gyűjtsem, környezetbarát, lebomló csomagolóanyagokat vásároljak. Társadalmi felelősségem, hogy az általam megválasztott képviselők, kormányzat is okosan forduljon a közös „négyzetméterünk” rendben tartásához. A piaci igény azonban sok mindent helyettünk dönt el. Amíg van kereslet a kényelmet szolgáló csomagolásokra, nylontáskákra, műanyagokra, addig az üzemek ezt ki fogják elégíteni. Itt kicsit tehetetlennek érzem magam, hiszen sok mindent idő- vagy pénzhiányban nekem is meg kell vennem, az alternatíva sajnos túlárazott vagy elérhetetlen a hagyományos termékekhez képest.

Társadalmi felelősségem, hogy rendben tartsam a számomra kijelölt környezetet, melynek hasonlata a kert, de többet is értek alatta: szellemi, munkahelyi, lelki környezetet. Néha nehéz ellátni ezt a feladatot, mintha a világ megállás, visszatekintés nélkül más irányba haladna. Az egyik nyári táborban kérték tőlünk, hogy vigyünk a „nagymama spejzából” valami finomságot a reggelihez. Lekvárt, kolbászt, szalonnát, befőttet. Szerencsés, akinek még van ilyen spejza, bár egyre kevesebben vannak. A szupermarketekben kényelmesen meg lehet venni mindent, amire szükségünk van, méghozzá olcsón. Több piactorzító tényező miatt a házi termékek és a szupermarketek közötti árakban nagy különbségek vannak. Újból a vásárlók szemléletformálódására lenne szükség, hogy megnőjön a kereslet a jó minőségű élelmiszerek iránt.

Az Izmael rávilágított, hogy a mai társadalom mítosza az, hogy az ember felsőbbrendűnek képzeli magát, s úgy tekint a teremtett világra, mintha az egy gép lenne, mely neki szolgál. Ez ellen tehetünk azzal, hogy rendbe tesszük a környezetünket – ehhez adtak útmutatást a befogadótáborban elhangzott előadások.

 

Juhász Zoltán András
haladó