Az anyák tudnak a jövőnkbe látni? – Juhász Zoltán junior reflexiója A legjobb szándékok című filmre

Az anyák tudnak a jövőnkbe látni?

„Közismert, hogy miben különbözik egymástól a keleti és a nyugati gondolkodásmód: a Nyugat elemzéssel jut új ismeretekhez; ha meg akar ismerni egy virágot, darabokra vagdossa, hogy leírhassa. A keleti filozófusnak nincs szüksége leírásra, ő megszagolja a virágot.” – írja Menzel, az Oscar-díjas filmrendező tárcagyűjteményében. Bille August A legjobb szándékok című Bergman-adaptációja nagyon nyugati film. Az érzelmek lassú boncolását láthattuk minden kiemelt, hosszan mutatott gesztusban, drámai szemkontaktusokban, mozzanatokban. A film lelassít és gondolkodásra késztet, de mindazt a sok nehézséget és szenvedést emeli ki eredeti kontextusából, mellyel az ember találkozik élete során.

A hétköznapi élet ügyes-bajos világából, az emberi kapcsolatok nevettető, megmosolyogtató eseményei közül a gyötrődést mutatja. De valóban csak ebből áll a filmvásznon bemutatott szereplők élete? Menzel a túl komolyra vett filmeket azzal gyanúsítja, hogy nem őszinték, miként az olyan embert is, aki hiszi, hogy a mosoly vagy a nevetés összeférhetetlen a méltósággal. Én nem gyanúsíthatom Bergmant vagy Augustot, mert a film egy másik szempontból is megközelíthető, ugyanis a kisebb-nagyobb akadályokon átugorva az első szabályt – ami az életben maradás – betartják. A film végén mégis maradt egy kérdés bennem: vajon együtt, egymást segítve a másiknak csak egyetleneggyel is (!) több örömteli, mint pokoli pillanatot szerezve tudják ezt betartani, azaz közösen túlélni? A két édesanya nem hitt ebben. Gyermekeik közös jövőjét boldogtalannak, pokoli pillanatokkal telinek jósolták.

A „soha nem tudok megbocsátani” mondat örök érvényű kinyilatkoztatásnak tűnik, de az, hogy ez többször is elhangozhat a főszereplőktől, egyúttal azt is bizonyítja, hogy jelentése mégis múlandó, idővel mindent másképp láthatunk. Az ember mindig máshogy gondolkozik: olyanok vagyunk, mint a bolondokházából kikért bácsi, akiről a következőt mondta az ideggyógyász, amikor leszedték a fáról: „Néha normális, néha nem. Mint mi, mindnyájan.”

Juhász Zoltán András