Kulisszatitkok a haladók pécsi kirándulásáról

"Vegyes érzésekkel szálltam – akarom írni: másztam – be a hétszemélyes Opel Zafira leghátsó üléssorába. Nyilván nem kellene így lennie, de az ember mégsem tudhatja, egészen pontosan mire számítson, ha szinte egy tucatnyi másik személlyel nekivág egy hosszú, hétvégi programnak. Még a főváros határát jelző táblát sem hagytuk el, amikor teljesen feloldódott bennem a leheletnyi kétely. Amikor berobogtunk Pécsre, már biztos voltam abban, hogy ebben a társaságban a helyem."

Van egy új francia film a mozikban. Arcélek, útszélek, ez a címe. A francia újhullám egyedüli női tagja, Agnès Varda és a nála ötvenöt évvel fiatalabb JR, a francia fotóművész közösen járják a francia vidéket, hogy különböző régiókban élő helyiekkel találkozzanak. Rátapintottak az alkotás egyik lényegi titkára: utazás közben beszélgetnek, ezáltal újabb és újabb személyeket és dolgokat ismernek meg.

Mindezt csak azért mondom, mert április utolsó hétvégéjén szerettem volna megnézni ezt a filmet. Artmozi helyett Pécsre mentem, Baranya megye szívében két és fél napot töltöttem a bolyais csoporttársaimmal. Gyalog el a Keletibe, onnan négyes metró a kelenföldi vasútállomásra (évi két-háromszori földalatti közlekedés pipa), majd kábé kétszáz kilométer hetedmagammal egy családi autóban Pécsre, ott pedig a város feltérképezése. Útszélek, kipipálva. Eszter, Eszter (egy másik), Zsuzsi, Zsuzsa (igen, egy másik), Réka, Alexa, Rebi, Bendi, Dani, Bali, BD: sor, amely többnyire olyan nevekből épül fel, akikkel korábban nem folytattam igazán mély beszélgetéseket. Arcélek, kipipálva. A könyves- és filmespolcaink több ponton különböznek, a zenei preferenciánk hol eltér, hol összeér, de az ilyen apróságok nem mérvadóak. Mert a mérvadó az, hogy vannak polcaink, szekrényeink, amelyekben könyveket, újságokat, dévédéfilmeket, cédékorongokat tartunk. Talán, ha letérünk a kultúra tengelyéről, rálelünk egyéb különbségekre és hasonlóságokra: mást és máshogyan gondolunk bizonyos dolgokról. Nincsen alapvető különbözőség, de ha van is, kapcsolódási pontot akkor is találunk. (A kölcsönös megértés miatt nem számít közöttünk tabunak sem politika, sem álom, sem magánélet, sem ürítési szokásrendszer.)

Vegyes érzésekkel szálltam – akarom írni: másztam – be a hétszemélyes Opel Zafira leghátsó üléssorába. Nyilván nem kellene így lennie, de az ember mégsem tudhatja, egészen pontosan mire számítson, ha szinte egy tucatnyi másik személlyel nekivág egy hosszú, hétvégi programnak. Még a főváros határát jelző táblát sem hagytuk el, amikor teljesen feloldódott bennem a leheletnyi kétely. Amikor berobogtunk Pécsre, már biztos voltam abban, hogy ebben a társaságban a helyem. Délvidéki, tűző napsütésben foglaltuk el az Apáczai Kollégiumban a szállásunkat (üdv a kilencvenes években). Aztán Réka, organizátor-sofőrünk (etc.) jóvoltából mindannyian bejutottunk a belvárosba, ahol nem telt sok időbe, hogy akciófilmes, vagy akár túszdrámás jelenetnek legyünk szemtanúi. Ültünk a főtéren, a dzsámi alatt, a Duna Döner teraszán, amikor szirénázó rendőrautók – rohamtempóban – száguldottak be az ülőhelyünktől két-három méterre lévő Király utcába. Van nekem egy, az érdeklődésemből fakadó jó szokásom: nem jövök zavarba, ha kérdezésről vagy válaszolásról van szó. (Legalábbis jó ezt hinni.) Így történt, hogy miután a Cobra 11 akciószekvenciáival versenyre kelő sebességgel érkezett meg és parkolt le egy újabb járőrautó a Széchenyi téren, hogy körbezárhassa a területet, már a partvonalról szurkolhattam az akciónak. „Lezárjuk a területet” – mondta az egyik járőr, egy másik pedig visszaszaladt a szolgálati csákójáért, hogy azt mértani pontossággal a fejére igazítva ügethessen vissza az éttermekhez. Döbbent, de nem túlságosan ijedt arcok a teraszokon. „Hagyják el az éttermeket, gyorsan, gyorsan” – hadarta egy másik. „Nem, most azonnal álljanak fel és menjenek onnan” – tette hozzá. Félig elfogyasztott ételek, alig kiivott üdítők, párától verejtékező borospoharak az asztalokon, mozdulatukban megállt evőeszközök. A rendőr, akitől szerettem volna megtudni, hogy mire fel a fennforgás, nem felelhetett, de amikor rákérdeztem az egyetlen elképzelhető opcióra, bólogatott a bombariadó szót hallva. Később kiderült, ismeretlen telefonált a rendőrségre azzal, hogy negyed óra múlva robbantani fog, de persze ez nem történt meg – mostanában több magyar és magyarlakta város élt meg ilyen bizarr ugratást.

Amilyen béna a neve, annyira hangulatos a Cooltour Café, amely számomra a pécsi éjszaka egyik színfoltja. Élénkszínű izzók alatt, az enyhén emelkedő kertudvarban üldögélni és beszélgetni: önmagában már ezért megérte elutazni. Az sem mellékes, hogy ezen a ponton mindannyiunk életéről megtudtunk olyan dolgokat, amelyek korábban kérdést jelentettek. (Sőt, ami engem illet, innentől fogva az otthoni kenyérsütés titkaiba is beavatott vagyok.)

Erős volt a hétvége klasszikus értelemben vett kultúrkínálata is. Séta a Zsolnay Kulturális Negyed ki tudja hány hektáros kertjében, megragadó épületei és a Pécsi Egyetemi Napok miatt álló ideiglenes, de hatalmas színpadja között. Színpompás festmények és szitanyomatok a Vasarely Múzeum fehérre mázolt falaira feszítve. Korai vezírek és középkori királyok, neogótikus oltár, százéves kacsás kút és rendhagyó kerámiakészlet, emlékszoba a Zsolnay Múzeumban. Rácsodálkozás és imádkozás a különböző stílusokat vegyítő székesegyházban, turistás kutakodás és tárlatmegtekintés a zsinagógában, Ady ijesztőnek talált – a halotti maszkja felhasználásával készített – szobra a Barbakán-kertben, s az utóbbihoz illesztve egy közepes poén sokszori elsütése, mindez ide tartozik.

Azt, hogy a csevapcsicsi, töltött pljeskavica, ustipak, kobasice és egyéb balkáni társaik ebédre ilyen fenségesek lesznek, talán senki sem gondolta. A lakomának éppen megfelelő levezetése tudott lenni a kávé, a fagylalt, a meggyes pite (utóbbi kettőről tudok nyilatkozni, felsőfokban), de abba a belvárosban álló kiszuperált villamosba történő belépés is hasonló opcióval kecsegtetett, amely 1960-ig ötven éven keresztül cikázott a pécsi tömegközlekedésben. (Egykorvolt sínjeit mára felszedték, de a Jókai térnél visszaépítettek egy kis szakaszt.) A szállásra visszavezető egyórás séta pedig a város sok félismeretlen/felismerhetetlen szegletét mutatta meg.

A Pécsi Nemzeti szombat esti előadása rajzolta meg, hogy milyen egy vidéki színház kamarája. Szép Ernő ritkán játszott szerző, talán nem is véletlenül, de a Kávécsarnok és a Tűzoltó két egyfelvonásosának egymás mellé állítása azért nem volt olyan borzasztó, mint amilyennek többünk megélte. „Tisztelt úr” és „nagysád”: ez a két szó mindenesetre rövid időre beleégett mindannyiunk alapszókincsébe, a helyzet- és jellemkomikumra épülő műveknek a nosztalgia az egyik legfőbb erénye.

„Mitől vagyunk férfiak?” – így tette fel magának a retorikai kérdést a sörtől filozofikussá lett Bali, a pécsi éjszakai élet törzshelyén, a Nappaliban. „Hát attól, hogy rendben vagyunk magunkkal. Egy férfiember rendben van magával: tudja, mit szeretne, meg azt, amit csinálnia kell” – válaszolta meg. Mi ez, ha nem kiváló drámai monológ, alig néhány hosszú lépésre a Színház tértől? (Nem csak komolyságot kell látni, mivel társasjátékoztunk, születésnapot is ünnepeltünk, a jókedv nem járt messze tőlünk.)

Két és fél nap, alig több mint egy rövid villanásnyi idő az emberi életből. De azáltal, hogy elutaztunk egy várost és egymást jobban megismerni, azt hiszem, rátapinthattunk valami lényegesre.

Mészáros Márton