Szentendre, a tankolóállomás

Juhász Zoltán András reflexiója a 2018. április 14–15-i szentendrei juniorkirándulásra

15 millió éves andeziten sétáltunk a hétvégén. Ennyi idő alatt a felszínre kerülő láva nemcsak kihűlt és megszilárdult, hanem erodálódott is. Már Petőfi is nagy veszéllyel kerülhetett szembe, amikor a Kő-hegy akkor még kiépítetlen, andezittufás, törmelékes kilátójából nézett a völgybe, Pomázra, ahonnan egy évszázaddal később Bea, a bejárónő naponta ingázott a H5-ös HÉV-vel Pestre, ahogy arról Désiré balladája szól. Bejáró Bea talán pont azon a zöld, textilüléses HÉV-en utazott – amelyen a nagyobb kanyarokban a lehúzható ablak mindig kiugrik a helyéről és bezáródik –, mint mi. „Bea, a be-be-be bejáró csak bámul, hogy fut a táj, és alulinformáltan ül a HÉV-kocsiban”, valahogy így szól róla Cseh Tamás balladája. Örültem, hogy nem úgy vagyok, mint Bea, hiszen én Szentendrére utaztam és nem Pomázra, nem is egyedül, magányosan, hanem kedves barátokkal, BOM-osokkal. Bámultunk ki, de mi a sok érdekességet figyeltük, a Tímár utcai megálló graffitijeit, a Visegrádi-hegység dombjait azonosítottuk be. Szentendre egy szakrális hely, van a kisváros hangulatában valami misztikus, amit sugároznak a helyiek, ami annyira vonzza a turistákat, ami ihletet ad annyi festőnek, művésznek, ami megjelenik számos templomában (melyekből annyi van, hogy több mint egy órás netes kutatással sikerült csak összegyűjtenem, beazonosítanom őket), ami erőt ad és feltölti az idelátogatókat. Vendéglátónkból, Mariliből is sugárzott ez az erő, végtelen lelkesedés, energia. Azon gondolkoztam, vajon mi adja ezt a hangulatot. A sok templom – hiszen minden utcában és minden téren van egy –, az itt élő ősök hagyatéka, a turisták zsongása, a vulkanikus kőzetek több ezer évének energiája és kisugárzása, a helyi művészek különcsége? Vagy ez mind együtt? Szentendre tankolóállomás, erőforrás, kizökkent a napi életritmusból, megragad hangulatával, környezetével, és feltölt új energiával, ötletekkel, amelyeket hazafelé a HÉV-en van idő átgondolni, így nem csak „bá-bá-bá-bá-bámulunk” ki az ablakon, mint Bea, a bejárónő, hanem gondolkodva és feltöltekezve gurulhatunk vissza Pestre.


Szentendre a templomok városa, tornyaik a város fölé emelkednek. (fotó: Dede Éva)


A Keresztelő Szent János plébániatemplom kapujában is kedvesen fogadtak bennünket a helybéliek. (fotó: Dósa Judit)


Áhítattal figyeltük a Keresztelő Szent János templom barokk belsőterét, majd hallgattuk történetét. (fotó: Juhász Zoltán)


Reményik Sándor összefoglalja azt az érzést, amit a templomok városában átélhettünk. Egy versszak a vendégkönyvbe is bekerült. (fotó: Stark Marili)

Juhász Zoltán András