Kedves Ifjúság, kedves Bolyaisok!

Lábjegyzet a Kelet-Nyugat című filmhez

A film utáni megbeszélés vitamondatai két hete dolgoznak bennem. Most van időm leírni, hogy mire jutottam velük.

(Baranyai Katalin tanárnő írása az októberi filmvetítés kapcsán)

 

Egyetlen dologról van szó, vagyis egyetlen fókuszról, ami más irányba szórta a vélekedésemet a tiétekéhez képest. Főként azon tértünk el ugyanis más-más irányba, ami a férfi-nő kapcsolatban a „megcsalás-hűtlenség” – természetesen jogosan érzékeny – kérdéséhez kapcsolódott. Akkor azt lehetett hinni (mintha úgy is vettétek volna), hogy ez erkölcsi minőségben eltérő álláspont köztünk. De nem voltam benne biztos, hogy meggyőztelek benneteket róla, hogy nem.

És hazafelé a metrón rájöttem, hogy másról van szó. Háttérismeretekből olvasok ki mást, vagy inkább így: nekem más háttérismereteim vannak a filmhez. Ez természetes, képzettség, tapasztalat stb. kérdése, szóba sem hoznám. Azért veszem elő, mert megmutatnám, nekem mi mindent sűrít pl. ez az egyetlen film olykor egy-egy filmes villanásába. Mi másért járunk a Bolyaiba, ha nem ilyenek (de)kódolásáért?

A Kelet-Nyugat a háború utáni Szovjetunióban játszódik. Amikor a háború után iszonyatos munkaerő- és főként férfihiány van a hatalmas országban. Aki nem olvasta alaposan Makine regényét, az nem is tudta hozzáilleszteni ezt a tényt a helyzethez, hiszen A francia hagyaték ezt a férfiak oldaláról, a roncsok felől nézte, elborzasztó képben, de empátiával. Kedveseim! A háború utáni újjáépítésben iszonyú férfihiány volt. Asszonyok húzták a szekeret, ahol ló sem volt, és akkor véglegesedett a Szovjetunióban, hogy a nők nehéz fizikai munkát is végezzenek és így tovább, még sokáig. A szövőnők rákveszélyes munkája nem is volt olyan rettentő ezekhez képest. A nőket is társadalmi és gazdasági helyzetük határozta meg és „árazta be”. És itt találom meg a lényeget. A francia asszony, Marie, nem kizárólag a szépségével és emberi hitelességével, hanem egyenjogú vagy talán a helyiekéhez (oroszokhoz, ukránokhoz) képest európai szabadságérzékelésével egyenjogú. Tehát névértéken. Ember, még csak nem is szakember (bár ki tudja), természetes léthelyzetként, a férfiakkal egy sorban. Meg akarja védeni az emberi alapjogokat, amit körülötte értelmezni sem tudnak/mernek. (Ilyen egyébként a Makine-regény Charlotte-ja, a nagyanya is. Őt azért nem lehetett „meggyalázni” nőként, csak fizikailag.)

Ami nem volt érthető néhányatoknak a vitában, hogy miközben felmentés nélkül, de egyszerűen elfogadtam Alekszej emberi (férfiúi?) gyöngeségét, Olgát, a szeretőjét nem védtem meg a női oldalon. Pedig rászorult volna, és akkor talán megértitek a filmes értelmezésemet. Olga más, mint Marie. De nem kvalitásban vagy erkölcsileg. Nem azonos női kategóriában vannak, és a rendező miatt nem. Olga ugyanis ugyanúgy, mint a csencselő-zabráló férfihad a lakásban, a háború utáni felfordulás haszonélvezője: nincs férfi, legalábbis vágyainak való, hát szert tesz rá. Okosan, pontos és egyszerű női számítások szerint, nem túl nagy befektetéssel: megszerzi. Lehet, hogy megérdemli, de ő nem emancipált, csak a helyzete és istenadta női adottságai vannak meg a szerepre, meg persze a magához való esze. Abból a női választékból, amelyiknek a ranglétráján alul viháncoló szövőlányok, a csúcsán pedig a szinte katonásra edzett (szakszervezetis?) főnökasszony áll a gyárban, Olga csak azzal válik ki, hogy megszerzi az orvost. De semmi mással, hiszen a rendszert akár követni is hajlandó, mindenesetre a módszereiben feltétlenül – hiszen ellopja Marie levelét, és feltehetően belekeverné a magánbosszút a politika alvilági üzelmeibe.

Olga nem a Mester Margaritája, hogy még jobban lássuk. A szovjet nő helyzete szerint egyenlő, sőt helyzetével visszaélve akár fölényben is van olykor, de nem természetesen egyenjogú, azaz jó értelemben emancipált. A munkájára van szükség, és amikor nagyon fontos ember, akkor férfias jelenség. De akik tényleg uralkodnak így is, a férfiak, ők vadásznak a nőkre, ők csukatnak le, ők kínoznak, irányítják a hatalmi gépezetet. Nem tudhatjátok, de mindjárt elmondom, miért érdemes tudni: A háború előtt jött divatba a selyemharisnya. (ld. Cs. Szabó László, akinek az életművét harminc éve oda-vissza olvasgatom: Minden nőt megillet a selyemharisnya, Nyugat, 1937.)

Emlékeztek rá, hogy Bulgáriában az amerikai nagykövetség előtt a biztonsági őrök úgy veszik észre, hogy egy „szovjet nő” menekül-szökik, hogy Marie lábára néznek: sem selyemharisnya, sem a törékeny nőhöz illő láb – elhasznált, elgyötört test és talán fáslik (kötözés) meg ormótlan cipők. Az agyondolgoztatott nő lába és a kellemtelen világ nyomai, nem csak a szegénységé, hiszen tíz év eltelt már. Anyának, nőnek lenni szabadsághiányos világban nehezebb, ezt valahogy ki kellett mutatni, fel kellett villantani. A filmrendező sokat tudott ezekről a finomságokról, és ezeket a lólábakat „kilógatta”: a férfiéhségről, a háború utáni továbbra is kegyetlen élet-halál harcról a jobb életért, a hagyományosan elmaradott világról és párhuzamosan vele persze annak minden szerethető és emberi vonásáról. Ezt szavakban biztosan pontosan és jól hallottátok. De ha mindezt a felvillanó kép felől is értelmezitek, talán egy példán is látjátok, milyen sok minden lehet kódolva egy mélyebb utalásokkal (is) olvasható filmbe…

A legközelebbi filmig, aminek előre várom és köszönöm a vitáját,

üdvözlettel, Baranyai Katalin / tanárnő

Címkék: