Áldott Arany-kor…

Arany János szobránál a Nemzeti Múzeum kertjében

„Nem gondolatai súlyával hódít, nem verselése pergésével, talán nem is meseszövésével. „Csak” a nyelvével. Azzal az arany-jánosi nyelvezettel, amelybe úgy szívódott fel a magyar táj, a magyar nép, mint ahogy az alföldi barackban benne van az arany homok és a napsugár”

írja Arany Jánosról Pátkai Róbert. (Gondolataim. Késői újratalálkozás Arany Jánossal. Bécsi Napló, 2017. jan.-febr. 11.)  Néhány éve a Nap Kiadó Költők költőkről sorozatában Epilógus (Arany János: Epilogus, Nap Kiadó, Budapest, 2013.) címmel jelentett meg Arany-válogatást, melynek verseit írók-költők-kritikusok választották ki, s egyúttal kis esszékben értékelték is. A vélemények nyomán sokszínű Arany-kép rajzolódik ki.

Ágh István költő rezignáltan jegyzi meg, hogy Arany János közönsége megfogyatkozott:

 „csak a mai megcsappant történelmi érdeklődés meg az egyre szegényebb szókincs befolyásolja, szűkíti az érdeklődők körét”, Arany egy helyen „említi, hogy nincs a népben közönsége, a paraszt nem érti meg költészetét” (113)

Erre rácáfolni látszik a színész-költő Papp Zoltán véleménye, aki Ó, áldott Arany-kor címmel írt esszét:

 Arany János „szinte mindenki számára fogalmaz” (142)

Az igazság valószínűleg a két vélemény között van. Arany eleinte programszerűen is a nép nyelvén fogalmazott, tudjuk, hogy például a Toldi tele van a partiumi táj szókészletével. Ám több okból is igaza van Ágh Istvánnak: Arany csodálatos szókészlete is távolodik a mai generációk nyelvhasználatától, csökken a történelmi érdeklődés, talán leginkább a hősies múlt, helytállás, s ennek kapcsán a történelmi-hazafias mítoszalkotás iránt, végül pedig – hadd tegyem hozzá – Arany János nyelve csak első látásra egyszerű, világos: Arany mestere az érzelmi árnyalásnak, finomságoknak, a sokszor rejtvényszerű nézőpontváltásnak, sűrítésnek, a nyelvi hiánynak, melynek gondolati-kapcsolati hézagait az olvasónak kell átkötnie. Talán nem véletlen, hogy szóba kerülhet az is, hogy Arany János költészete: zene… És ha zene, akkor más befogadási-megismerési módot is megkövetel. Ágh István:

 „a zene és a nyelv emeli az örökkévalóságba a verset. Zenéje elbűvöl, bár Arany szerényen csak pattogó daktilusoknak említi ritmusát, én pedig hatalmas orgonajátéknak vélem” (112)

A hasonlat tökéletes: a nyelv mélyén zene rejlik, sőt antropológiailag zene és a nyelv keletkezése azonos gyökerű, a nyelv pedig máig őrzi zenei alapanyagát – mondjuk is: a nyelv zenei kifejezőeszközei. A magyar irodalomban észrevehető, hogy íróink-költőink nemegyszer zeneileg is megkomponálják szövegeiket, és ezek a szövegek nemegyszer zenei műfajokra, fúgára, szimfóniára emlékeztetnek.  A zene és nyelv antropológiai kapcsolata után az irodalom antropológiájáról, vagy közkeletűbb szavakkal: lényegéről, értelméről. Falusi Márton költő:

 „az irodalom lényege nem a külső és belső történések kibontása, hanem az, hogy a nyelv természetében az emberi természetet, sőt az isteni potenciált mutassa meg.” (114);  „nekünk is addig van otthonunk, ameddig értjük még a költő szavát, az megborzongtat, megigazít” (116)

Eszünkbe juthat Weöres Sándor Harmadik nemzedék című verse, mely valójában ars poétika:

Mit bánom én, hogy versed mért s kinek szól, / csak hátgerincem borzongjon belé.

Vajon értjük-e ma annyira a költészetet, a költőt, Aranyt, hogy hátgerincünk beleborzong?

Arany nyelvének varázsa kapcsán Tóth Erzsébet is a zenei befogadáshoz hasonlatos érzést fogalmaz meg:

„Arany Jánosnál a nyelv olyan érzékletesen a háborítatlan múlté; a nyelv csodája hajlamosít rá, hogy kizárólag ebben a gyönyörűségben ringassuk magunk, a tartalomról szinte elfelejtkezve. A nyelv tartalom is lehet, mai igen szikár, szegényes, hitvány nyelvhasználatunkat tekintve.” (152)

Arany János stílusa nem szorítható skatulyába. Leginkább ez Arany örökkévalóságának titka. Tévedés azt hinni, hogy a Toldi vagy a balladák történelmi olvasmányok… Ismét Falusi Márton:

 „Arany csöppet sem realista vagy romantikus, versében ott kísért az allegorizáló középkori misztika, a misztériumjátékok nyers reszketése, de a biedermeier díszítettség is. A költői eufémizmus összesimul a közösségi sorsról hallgató öncenzúrával… Mit kell elhallgatni, mit mutat be hiányával a nyelv?” (117)

Erre utaltam már korábban. Arany mestere a tömörítésnek, a sűrítésnek, a hiány jelentésteremtésének. Ezért van az, hogy olykor nem értjük: ki beszél, mit is akar ezzel mondani? S ezért van az, hogy olykor félremagyarázzák, vagy belemagyaráznak verseibe olyan jelentéseket, amelyekről – Arany szavajárásával – Gondolta a fene… Bár nem tudhatjuk. A mester nagyon szeretett a szavakkal, a jelentésekkel és velünk, utódokkal játszani… Hogy csak a Szondi két apródjából vegyek példaként ilyen szójátékot:

Mint hulla a hulla! veszett a pogány, (Kő módra befolyván a hegy menedékét:)

Ő álla halála vérmosta fokán, (Diadallal várta be végét.)

Az alakzatokat (ismétlés, párhuzam, ellentét, evokáció, inverzió) irodalomból tanuljuk meg, de tudni kell, hogy ezek az alakzatok antropológiai alakzatok: emberi létünk, alkatunk, viselkedésünk és kultúránk alakzatai. Vagyis az életünket legmélyebben meghatározó és befolyásoló jelenségek. Aranynál csodálatos ötvözetben jelennek meg. Falusi Márton:

„Jelzők, hangulati festések, funkcionális egységek és geometrikus alakzatok vetülnek, rétegződnek a konstruktivizmus és a szimultanizmus legmodernebb eljárásait előlegezve” (118);  - „Arany János a látszatrealizmus mögött felmutatja a misztériumot, az életkép mögött a szimbólumot, a bensőséges családi légkörben a nemzeti közösséget, az otthonban a széles szemhatárú pátriát.” (119)

Elvesztettük a látásunkat a világunkat alakító misztériumra, a misztikus erőkre, az életképek mögött megbúvó szimbólumokra – ne feledjük: (egy interjúból idézem) „oly mértékben vagyunk alulinformáltak a teremtett világgal kapcsolatban, és oly mértékben vagyunk felülinformáltak a személyes életünkkel kapcsolatban” – és éppen a művészet, benne az irodalom, a költészet segíthet az érzékítésben, a meg nem értett, fel nem fogható dolgok miatt a mindennapi eligazodásban, túlélésben (László Dóra: Mennyi születésnap.  Interjú Csókay András idegsebésszel. Heti Válasz, 2014. dec. 18.). Külön is felhívnám a figyelmet Falusi Márton másik megjegyzésére:

 Arany János „(…) felmutatja (…) az életkép mögött (…) a bensőséges családi légkörben a nemzeti közösséget, az otthonban a széles szemhatárú pátriát.” (119)

Itt különösen a Családi kör című versre gondol. Olvassák el újra, s fölfedezik benne: „a bensőséges családi légkörben a nemzeti közösséget”. És Arany János módszerének a zsenialitását:

„ez a költemény Kölcsey Himnuszának parafrázisa is, a történelmi eseményeket hétköznapi, banális tevékenységekkel cseréli föl, mindegyre nyitva hagyva azonban az utat egy másik értelmezésnek” (119)

Visszatérve a misztikumra, a bennünk, körülöttünk lévő megmagyarázhatatlan történésekre, sorsunk ismeretlen irányítóira – Lator László a Vörös Rébék című balladában mutatja meg ezt az élményt. Mindannyian ismerjük, de hadd idézzem föl az első, rejtélyes sorpárját:

Vörös Rébék általment a / Keskeny pallón s elrepült…

Lator Lászlónak a Vörös Rébék a legkedvesebb:

„Talán mert nem olyan tudatosan megmunkált, nem olyan virtuóz, mint a közismert nagyszerű darabok. Beleköltözött, rögtön az első sorpárba, Arany meg is jegyzi: a népköltészet. Itt nincs szabályos tragédia, bűn és bűnhődés, jó és rossz párharca, katarzis. Itt csak az elpusztíthatatlan gonosz van, hiába lövi le, s esik bűnbe maga a kárvallott is. Ősi, kezdetleges, tagolatlan benne minden. Nem igazságérzetünkhöz szól, hanem a szorongó lélekhez…” (130-131)

A pszichológia, a pszichoanalízis még csak formálódik, amikor Arany megszólítja a szorongó lelket… Arany mélységes fájdalma az elveszett szabadságharcért, legjobb barátért, leányáért kétféleképpen tör a felszínre. Részben a versben foglalt bibliai átok formájában:

 Apadjon el a szem, mely célba vevé, / Száradjon el a kar, mely őt lefejezte; / Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé, / Ki miatt lőn ily kora veszte! (Szondi két apródja, részlet)

A vers 56-ban, 1856-ban íródott, címe Szondi két apródja, de sejthető, hogy a bibliai átok kire vonatkozik. Máskor azonban a szívet szaggató fájdalom elnémítja. Már Nagyszalontán is „hallgati”,  visszafogott, csöndes embernek tartották. Válságos életszakaiban gyakran elhallgatott. A szabadságharc bukása után, a nagykőrösi korszak elején, lánya halálakor… Megírta, hogy elnémította őt a Kazinczy évforduló, Kazinczy halála felett érzett fájdalom. Petőfi halálán érzett fájdalmát sohasem fejezte ki versben. Mindent, mindenkit csendes fájdalommal gyászolt. A szabadságharcot az 1850-ben írt Letészem a lantot című verssel:

Letészem a lantot. Nyugodjék. / Tőlem ne várjon senki dalt. / Nem az vagyok, ki voltam egykor, / Belőlem a jobb rész kihalt.

A fájdalom írásképtelenné tette, ahogy azt a leánya halálára írt, Juliska emlékezetében mondja el, összekötve egyéni fájdalmát honfiúi, össznépi fájdalommal:

„Mióta rombadőlt oltáridon, Hazám, / A honfi legszentebb könnyével áldozám, / Mint egy Jeremiás nyögdelve bánatom', / Oly megtörött szívvel, de nem oly szabadon: ______  Nagyon fáj! nem megy!”  (1866)

Arany János szava elakad a lánya halálára írandó vers közben. „Nagyon fáj, nem megy…” Ugyanezt érezhette a Széchenyi emlékezete kapcsán, az Akadémia rendelte, meg kellett írnia, Széchenyiért, a magyarságért, a magyar jövőért. Megírta…

Nehezen érthető Arany? Nem aktuális? Lukács Sándor felhívja a figyelmet, hogy:

„a kapitalizmus világ tulajdonképpen Arany költészetében jelenik meg először lírai élményként irodalmunkban” (134).

A Híd-avatás kapcsán ezt szinte mindenki tudja. De menjünk tovább: Gondolatok. A béke-kongresszus felől…

Midőn a munka és vagyon / Egymástól messze esnek, / És a tökélyre vitt csalást / Mondhatni rendszeresnek” (21)

Arany kiábrándultan nézi a világtörténelmet:

Óh, a világ története / Szomorú egy tanulmány! (21)

Még nyoma sincs a 20. századi kultúrpesszimizmusnak, Arany pontosan megfogalmazza a világ nagy válságát a Civilisatio című kis töredékében:

Ezelőtt a háborúban / Nem követtek semmi elvet, / Az erősebb a gyengétől / Amit vehetett, elvett. // Most nem úgy van. A világot / Értekezlet igazgatja: / S az erősebb ha mi csinyt tesz, / Összeül és – helybenhagyja.

Nemcsak a kapitalizmus, nemcsak az elidegenedés, az elmagányosodás, a nagyvárosi „farkaslét”, hanem a mai modern, talmi „élménytársadalom” is ott van Arany költészetében. Tóth Erzsébet hívja föl a figyelmet az Almanach 1878-ra című versre, mely ma is „kínosan aktuális”: (152)

Míg a paraszt izzad, mi gazdák  / Fürdőre járunk, hűsleni, (…)

Nem, mint apáink sűltek, – itthon /  Töltvén egész mélő nyarat,

S nézték a vén béres hogyan vet, /  S a tót napszámos hogy' arat. (…)

Majd a karácsony hozza végűl / Az apró szívek örömét;

De a „bubus” már nagy szakértő, /  Bírálva hordja meg szemét,

S ha nem drágát hozott az angyal / Ajak lepittyed és befagy;

Biz', édes Jézuskám, te is már / A luxus terjesztője vagy! (99, 100)

Persze, hogy mindezt meglássuk, Arany Jánost olvasni kell. Ferencz Győző tanácsolja:

„Nem hiszem, hogy magyarázatra szorul, Kosztolányi Dezső miért javasolta, hogy aki költő, mindennap olvasson Aranyt. És miért vitte magával Radnóti Miklós a – második – munkaszolgálatra Arany köteteit, miért olvasott naplója tanúsága szerint Márai Sándor az emigrációban naponta Arany-műveket. Péterfy Jenőtől Szerb Antalig és tovább lehet azokat a mondatokat idézni, amelyek Arany János költészetét, azaz Arany nyelvét expressis verbis a magyar nyelvvel azonosítják.” (123-4)

Hogy Arany János a magyar nyelv nagymestere, kitűnik a most elkészült Arany-szótárból is. Ferencz Győző akár szállóigeként is figyelembe vehető mondatba tömörítette Arany nyelvi jelentőségét:

- „Arany költészete a magyar nyelv platóni ideálja…” (124)

Szállóige után szakrális szöveg, ima, keresztvetés. Szepesi Attila szinte imába foglalja Arany János költészetének jelentőségét – az összmagyarságra nézve:

- „Tektonikus erejű nyelve, ha tudjuk, ha nem, a tizenötmilliónyi magyarság legnagyobb megtartó ereje. Kodály és Bartók zenéje mellett. Nyelvi csodája (ebben Petőfi az egyetlen társa) még a nyelvújítás sanda buktatóit is fölényesen kikerülte.” 146.

Arany János az Atya.

József Attila a Fiú.

Weöres Sándor a Szentlélek. (147)

Ima, keresztvetés után talán nem kellene megszólalnom.

Arany János nélkül nem lennénk. Nem lennénk itt, illetve nem lennénk azok, akik vagyunk… Ha nem derült ki az idézetekkel alátámasztott áttekintésemből, akkor baj van. Sajnos, előfordulhat, hogy két magyart már nem köt össze semmi, hívja fel a figyelmet Falusi Márton:

 „Két nyugati kultúrembert, ha más nemzetek fiai is, több köthet össze, mint két magyart, akik közül az egyik Arany János nyelvét beszéli és érti folyékonyan, míg másikuk a képernyők, az óriásira kivetített hordószónokok vagy a bestseller-könyvesbolti kirakatüvegek reflexéből sajátítja el szájmozgását” (121)

Halmai Tamás – nekem írott levelében – így összegzi Arany jelentőségét. Egy költő még egy rövid e-mailben is tud nagyon szépen fogalmazni:

„Arany Jánosnál nagyobb költőt nem ismerek, nélküle dadogna a modern magyar költészet…”

És dadognánk mi is. Bízom benne, hogy az Arany János emlékév hozzásegít bennünket ahhoz, hogy két magyar Arany János segítségével közeledhessen egymáshoz! És ez úgy is elkezdhető, hogy ki-ki most kiválasztja öt legkedvesebb Arany-versét, és elgondolkodik rajta, elmeséli másoknak, esetleg ír róla valakinek…

---

Előadás a Petőfi Irodalmi Múzeum Arany-emlékkonferenciáján, 2017. február 21-én, a Bolyai Önképző Műhelyben 2017. március 4-én. Az idézeteket Pölcz Ádám mondta el. 

Fotók: Dede Éva

Címkék: