Aracataca, Macondo, Márquez…

A kolumbiai Santa Martában a taxis megkérdezi, miért megyünk Aracatacába. Mondom, Gabo miatt, mutatom a ronggyá olvasott Száz év magányt. A taxis kézbe veszi és megcsókolja a könyv címlapján Gabo fényképét…

A Karib-tenger parti Santa Martától 70 km-re fekszik Aracataca. Csöndes, banánligetek által övezett kisváros („banántársaság”). Központjában a templom, ahol Márquezt megkeresztelték. Nem messze tőle a szülőház – ma múzeum: középen egy folyosó, jobbról balról nyílnak a helyiségek, középen ebédlő, hátul konyha, az udvaron egy nagy fa (José Arcadio Buendía ez alatt töltötte utolsó éveit), két különálló helyiség, talán az egyik a fürdőház, hol Meme esténként fürdött és várta a sárga pillangókat. Egész Aracatában mindenütt sárga pillangók. A regény számomra is legkedvesebb epizódja ez, a forró és tragikus szerelem: „Maurizio Babilonia sárga pillangói röpködtek”. Úgy látszik Aracataca lakói ezt tekintik a legnagyobb szimbólumnak. A főtéren, van Remedios szobra, az is tele sárga pillangókkal, nem messze tőle a vasútállomás. A kisváros szélén egy banánliget mellett Melchiades sírja – valódi sírnak tűnik, de Rodolfo, aki idegenvezetőnek ajánlkozott, és megmutatta ezt a helyet, mondja: ez csak fikció. A Száz év magányban minden csak fikció és valóság. 

Állítólag a tengertől 16 mérföldre látott spanyol gálya is létezett, Márquez egyik kiadója le is fényképezte… Megnézzük még Márquez apjának munkahelyét: távírász és orvos is volt, egy sovány Ursula-szobor is van ott, no meg Márquez sok könyve. Egy parányi családi étterem tele van Gabo emlékeivel, Leo Matíz fényképeivel… a konyhán át kell menni, barátságosan fogadnak. Kapunk egy kis könyvet Aracatacáról és Gabóról, egy képeslapot: Gabo’stown, rajta egy 20 ezer pesós (2 ezer forint) bónnal, ha még egyszer jövünk, ezt be lehet váltani. (A kolumbiai múzeumokban elnöki rendelet alapján nem kell fizetni, de támogatást elfogadnak.) – Kolumbia az egyetlen ország, amely egy irodalmi stílus nevét emelte idegenforgalmi szlogenné: Colombia – realismo mágico. Mintha Magyarország azt hirdetné: Magyarország – szecesszió vagy szerves építészet. Gabo pedig olyan Kolumbiának, mint nekünk Liszt Ferenc, Bartók vagy Puskás Öcsi. (A taxisofőr csak körülbelül tudta, hogy van Magyarország, „Puszkász” Öcsit azonban ismerte.) – Egyhónapos kolumbiai expedíciónk az ecuadori határnál lévő 5 ezer (?) éves indián megalitkultúrához, és a Gabo szülőföldjéhez közel eső Sierra Nevadában 1975-ben feltárt eltűnt indián városhoz (Ciudad Perdida) vezetett. Ez utóbbi 70 km-es kíméletlen gyaloglással, tömegszállásokon való éjszakázással, de rendkívül barátságos vendéglátással, helyi indiánok segítségével (ők hordják öszvéreken az ételt-italt) érhető el. És persze egy idegenvezető hajcsárral: Vamos chicos! Az „indiánok ösvényein” kalandozva bőven van időnk elgondolkodni a körkörösen visszatérő időn, százéves magányon, cukorállatkákon, aranyhalakon, gerillaháborúkon, liberális-konzervatív ellentéteken, úgy általában az idő romlásán… S harmadszori olvasás után Márquez kíméletlen és indirekt pesszimizmusán. Orwell mindent szókimondóan a szemünkbe vág, Márquez csak érzékeltet… Fikció, de úgy érzem, igaza van. 

Balázs Géza