Találkozásaim Joyce-szal

A forróság elől Pula kikötőjéből az óváros falai közé menekültem, ahol a kanyargós kis sétáló utca végén ott volt ő… Magához intett. Egyedül ücsörgött a teraszon az árnyékban, a szemben lévő diadalívet nézte. James Joyce, az ír költő és író itt. Nem is olyan régen még Szombathelyen láttuk egymást. Hasonlóan váratlan és valótlan volt a felbukkanása ismét. Pillanatkép a joyce-i világról. Üdvözölt minden bolyaist, és arra kért, ha netalán Dublinban, Zürichben, vagy Triesztben járnánk, ott is látogassuk meg őt. 

 

 

Dublini emberek – Találkozás (részlet)

Az engedetlenség szelleme szivárgott közénk, és elmosta a műveltségi és rangkülönbségeket. Csapatokat alakítottunk; ki vakmerőségből, ki a játék kedvéért csatlakozott, és voltak, akik gyávaságból, félelmükben, hogy strébernek vagy nyamvadtnak tarthatják őket: ez utóbbiakhoz, a botcsinálta indiánokhoz tartoztam én is. Természetemtől távol estek a Vadnyugat irodalmának mesés kalandjai, de legalább kaput nyitottak elvágyódásomnak. Jobban szerettem az amerikai detektívtörténeteket, amelyekben kócos, szeszélyes, gyönyörű lányok időnként összekuszálják az eseményeket. Semmi rossz nem volt ezekben a történetekben, és némi irodalmi szándékot is észre lehetett venni rajtuk, mégis titokban keringtek az iskolában. Egyik nap, amikor Butler atya éppen a római történelem szokásos négy passzusát kérdezte ki, annál az ostoba Leo Dillonnál megtalált egy Félpennys Csodát. - Hol is tartunk? Hányadik oldalon? Itt? Na, Dillon, gyere ki! "Alighogy felvirradt..." - Folytasd! Mi virradt fel? "Alighogy felvirradt a regg..." - Készültél? Mi az ott a zsebedben? Szívünk beleremegett, amikor Leo Dillon felmutatta a könyvet, és mindnyájan ártatlan képet vágtunk. Butler atya vészjósló tekintettel lapozott bele. - Mi ez? Ponyva? Az apacsok főnöke! Úgy! Hát ezt olvassátok Róma története helyett? Meg ne lássak még egyszer ilyen szemetet itt a kollégiumban! Írója biztosan valami felelőtlen elem, aki azért írja ezeket, hogy legyen miből leinnia magát. Meg vagyok döbbenve, hogy ti, jól nevelt gyerekek, ilyesmit olvastok. Meg tudnám érteni, ha mondjuk... állami iskolába járnátok. Hanem, Dillon, erősen a figyelmedbe ajánlom, láss munkához, mert... Ez a rendreutasítás, az iskola józan légkörében, alaposan megsápasztotta a Vadnyugat glóriáját, és Leo Dillon zavart, pufók arca lelkiismeretemet ébresztgette. De amikor az iskola erkölcsi befolyásától bizonyos távolságra kerültem, ismét feltámadt bennem a szomjúság a vad szenvedélyek, az elvágyódás izgalma után, amelyet, úgy látszik, a zűrzavar e krónikái tudtak csak kielégíteni. Az esti jelképes csaták végül éppoly terhesek lettek számomra, mint délelőtt a megszokott iskolai unalom, mert valódi kalandokra éheztem, amelyeknek én vagyok a hőse. De valódi kalandokban, gondoltam, nem lehet része annak, aki otthon ül: a kalandokat valahol messze kell keresni.

 

Bakó Kármen

Címkék: