A Hullám hibája, avagy narratív áldozathozatalok

Még középiskolás éveim alatt láttam először a filmet, hogy aztán pár évente visszatérve rá újabb és újabb oldalait csillantsa meg előttem. Ami eredetileg a diktatúrák veszélyéről szólt, pár év némettanulással később egy abszolút helyi, lokális problémákat (is) körbejáró alkotás lett. Nem tudom, most mit fogok észrevenni majd benne, amit korábban nem sikerült – az azonban biztos, hogy van benne valami, ami ma is ugyanúgy zavar, mint a legelső megtekintéskor.

A Hullám egy abszolúte német film, mely bár univerzális témákat érint, történetében alapvető fontosságú a helyi közeg és annak aktuális problémái. A török bevándorlóktól kezdve Kelet-Németországon át a nácizmus örökségéig – amivel, mondanom sem kell, egyetlen országnak vagy kultúrának sem kell olyan mértékben megküzdenie, mint nekik – megannyi olyan gondolatot is fecsillant, mely könnyen elkerülheti a „laikus” néző figyelmét.

Pont univerzális jellegéből fakad az a momentum, ami nem hagy nyugodni az alkotással kapcsolatban: ez a film a modernitásról szól, napjaink felnövekvő generációjáról. A huszonegyedik század első éveinek valóságáról. Egy délután sem kell ahhoz, hogy a mozgalomnak weboldala legyen, gyerekjáték az internetről fegyvereket szerezni. De kérem, ha egy ilyen világot ábrázolunk, demonstrálandó, hogy ebben az elképesztően felgyorsult, kicsit talán kiszolgáltatott társadalomban is könnyedén létrejöhet az autokrácia, miért telik napokba a tanárnak, hogy megtudja, mennyire kicsúszott az irányítás a kezéből? Egy víztorony vandalizálása, egy puccos étterem üvegfalának szétgraffitizése (megannyi más mellett) azonnal hírértéket nyer. Nem volt akár egy másik tanár, aki összekapcsolta volna a két eseményt, ha már főhősünk valamiért napokig nem foglalkozik a hírekkel?

Természetesen ennek narratív okai vannak: sok tényt és némi realizmust is feláldozott a film azért, hogy a lehető leghatásosabban közvetítse egyébként pokolian erős üzenetét. Reménybeli íróként, novellistaként teljesen átérzem az ilyen megoldások szükségességét – azonban mind a mai napig nem hagy nyugodni, mivel úgy érzem, aláássa az eszmei mondanivalót.

A film utolsó képkockái is különösek: a zaj, a kakofónia, a szándékosan lelassított séta a rendőrautóig, a nagyon hosszan kitartott közeli a tanár fején a rendőrautóban… patetikus megoldás, ami nem feltétlen baj, de nem illik a film korábbi realista megoldásaihoz. Talán azért esett erre a választás, hogy aláhúzza a Hullám-tagok (és az autokrata rendszerek híveinek) nagy tévedését, miszerint „rengeteg jó tulajdonsága volt a Hullámnak, volt pár túlzásunk, de kijavítjuk őket”: a történelmi tapasztalatok is azt mutatják, hogy hosszabb távon nem vezethet jóra egy olyan közösség, ami elpusztítja az egyént, és ellenségként tekint minden kívülállóra.

Érdemes azonban egyfajta költség-haszon analízist végezni az ilyen történetmesélési áldozatokkal kapcsolatban. Van az a fajta áramvonalasítás, mely még a húzás felismerői számára is egy legyintéssel elintézhető, és vannak olyanok – és azt mondanám, e film esetében ez történt –, melyek felfed(ez)ése a „felfüggesztett kétkedés” (suspension of disbelief) azonnali beszakadásához vezethet. Szóval csak óvatosan, történetírók…!

Kép forrása: filmtrailer.hu

Címkék: