Publicisztika vagyok, ments ki innen!

Nyolcadik osztályos voltam, amikor először a kezembe akadt egy Élet és Irodalom. Nem éppen szokványos körülmények között történt ez: matematikaórán agyagozással próbálta demonstrálni tanárunk a henger és a gömb térfogata közti különbséget. Mivel én már az elméleti magyarázatból megértettem a dolgot, kézügyességem pedig sosem volt a helyzet magaslatán, a gyúrogatás helyett sokkal inkább az asztalok tisztaságát megóvni szándékozó újságok kötötték le a figyelmemet. Régi, pár évvel ezelőtti számok voltak, könyvtári többletpéldányok, amik senkinek sem kellettek. Tanárom legnagyobb megrökönyödésére elkértem magamnak az el nem használt darabokat óra után.

Akkor és ott nagyon szerettem olvasni őket. A magyar politikai élet akkor még teljesen ismeretlen volt számomra – a 2010-es választások előtt kezdtem el érdemben foglalkozni a témával – ezért ezt az aspektusát nem tudtam és nem is próbáltam megítélni. Igen ám, de a cikkek megfogalmazása, a szerzők nyelvi virtuozitása rendkívül megragadt. Ez az időszak azonban nem tartott sokáig: amikor már kicsit tisztában voltam a hazai pártpolitika ki-kicsodájával, egyre keserűbb szájízzel olvastam a sorokat és nem sokkal később abba is hagytam az egészet. A sok régi ÉS egy legyintéssel landolt a szemetesben.

A problémám nem feltétlenül állásfoglalásaikkal volt, hanem azoknak egyoldalúságával. Ma már persze nyilvánvaló számomra, hogy a legtöbb publicisztikai témájú írás kis hazánkban szinte kizárólagosan csak a saját szekértáborának beszél, ami viszont engem, egy csupán érdeklődő olvasót és nem egy zászlólengető izmusbajnokot, nos, teljesen hidegen hagy. Ez a fajta elkorcsosulás azonban azért nagyon szomorú számomra, mert úgy gondolom, hogy az újságírásnak a publicisztika a jövője.

Hogy ez miért közéleti kérdés? Lehet, most egy pillanatra felöltöm a Gutenberg-biblia ellen tiltakozó, szellemi monopóliumát féltő fondor lelkületű egyházfi szerepét, de úgy gondolom, hogy a tényértelmezésben komoly segítségre van szüksége az átlagpolgárnak. Sajnos ami manapság zajlik, sokkal inkább a tények félreértelmezése, mint értelmezése. Ha valamit mind a mai napig hiányolok médiafogyasztásomból az ÉS-kóstolgatós gimnázium eleji időszakomra visszaemlékezve, az a hivatkozásokkal teletűzdelt, több lapszámon átnyúló oda-vissza vita két vagy több publicista között. Ennek technikai korlátait ma az internet, mondanom sem kell, teljességgel kiküszöbölte már. A problémát a vitakultúrában illetve annak hiányában kell keresni.

Egy „normális demokráciában” – ez a fogalom persze a kérdést leegyszerűsítő, hipotetikus aranymetszés, elvégre egy jól működő demokratikus rendszer országról országra más és másnak is kell lennie – alapvetően elképzelhetetlen, hogy egy népszerű politikai formáció egy legyintéssel elintézhesse a miniszterelnök-jelölti vita szerepét. Sajnálatos módon bebizonyosodott az elmúlt pár évben, hogy erre nálunk egészen egyszerűen nincs igény. A helyzet persze máshol sem sokkal jobb: a 2012-es amerikai elnökválasztáson többen is komolyan kritizálták a második vita moderátorát azért, mert ott helyben leellenőrzött egy vitatott idézetet és kijelentette, hogy a regnáló elnök emlékezett jól. A tények ellenőrzése a vita utánra való – valami ehhez hasonló érveléssel próbálkozott az erősen republikánus irányultságú Fox News.

Winston Churchill aranyköpése szerint a legjobb érv a demokrácia ellen egy ötperces beszélgetés az átlagos szavazóval. A tapasztaltabb internetfelhasználó nagyon hamar rájön, hogy saját lelki épsége érdekében érdemes az esetek legnagyobb részében elkerülnie a kommenteket. Az internet egyik nagy csodája – hogy mindenkinek hangot, megszólalási felületet, megafont adott – megmutatta, hogy az „átlagember” (idézőjeles kifejezés persze, hiszen mint a „normális demokrácia”, ez is csupán egy mutató, egy megfoghatatlan statisztikai egység, amihez mérni tudunk konkrét megnyilvánulásokat) mennyire ostoba és túlegyszerűsített megoldásokat tud írni a komplikáltabb problémákra. Ezért számítana oly sokat, ha a publicisták úgy akarnának írni, hogy az övéktől különböző ideológiai platformon állóknak is nyújtsanak valami mondanivalót.

Az ÉS után, mikor még mindig kerestem az ízlésemnek megfelelő (kellően anti-elitista, meritokrata írásokat, oldaltól függetlenül), az objektív vagy egyáltalán objektívnek szánt véleményírások hiányában kínomban egyszerre olvastam Gréczy Zsoltot és a Mandiner blogját: hamar rá kellett jönnöm, hogy két (számomra) rosszból nem lesz egykönnyen jó. Bár azóta több, számomra kedves hangot megütő publikációval és orgánummal találkoztam, úgy érzem, a publicisztikák terén egész egyszerűen hiánycikk az olyan írás, ami nem csak a saját szekértáborának beszél, egyfajta közös intellektuális maszturbációra buzdítva az olvasókat, hanem olyan hangot üt meg és olyan tényekre hivatkozik, melyek még az ideológiailag-politikailag másik oldalon álló olvasónak is ad valamit.

 A jó publicisztikai szövegek szerintem azok, melyek lehivatkozzák a tényeket, melyre érvelésük alapszik – az elszánt olvasónak ezáltal lehetőséget adva arra, hogy a szerző tényértelmezésének elfogadása helyett levonja a saját következtetéseit is. Egyik kedvenc példám erre Tölgyessy Péter Az Orbán-rendszer természete című cikksorozata: bár értékelem a történészi hangvételét, nem feltétlenül értek egyet minden állításával. Ettől függetlenül azonban a szerző lehetőséget biztosított számomra arra, hogy megnézzem, mire alapozza érvelését. Ez szintén egyszerűbb ma online, s bár nem akadémiai igényességű, a hétköznapi olvasó számára egy link is megteszi.

A probléma persze alapvetően – s ezzel a gondolattal, azt hiszem, megint megidézem a tizenötödik század papjait – az, hogy az átlagpolgár nem kellően kritikus gondolkodású. Azért, mert valami le van írva egy újságban, vagy bemondják a tévében, egyáltalán nem biztos, hogy úgy is van. Természetesen ezért is oly kelendőek a pocskondiázó, vitapartnerét sárba tiporni és méltóságában megsemmisíteni próbáló publicisztikák, melyekkel egy tájékozott olvasó akkor sem lehet képes teljes egészében egyetérteni, ha a szerző alapgondolatait alapvetően osztja is – remek példa erre Tóta W. Árpád közelmúltbéli munkássága.

Biztosan idealisztikus válasz a kérdésre, de számomra ennek a problémának a megoldása is az oktatásban keresendő. Amennyiben egy olyan generáció nő fel, melynek tagjai számára a kritikus gondolkodás mindennél fontosabb – ez az igény sem új keletű egyébként, már Bertrand Russell 1938-as, Power című könyvében is komoly hangsúly kerül rá, mint az egészségtelen hatalmi formák elleni gyógymód –, olyan fiatalok kerülnek be a közéleti véráramba, akik nem a dogmatikus, tartalmatlan, ámde jól hangzó szlogeneket képesek csupán közölni velük. Nem fogják elfogadhatónak tartani a vitákat és a komoly interjúkat kerülő politikai figurákat, legyenek bármelyik oldal képviselő is. Ennek következményeképpen nem is fognak már azelőtt kiábrándulni a közéletből, mielőtt még bármilyen esélyük lett volna a formálására. És akkor – talán akkor – végre az értelmes, vitára sarkalló, tanító jellegű jegyzetek és publicisztikák lesznek azok, amiket keresni fognak az olvasók.

A folyamat persze kétirányú és egy ilyen és ehhez hasonló hangvételű kiadvány vagy publicista már önmagában sokat tud segíteni a közélet iránt érdeklődőknek. Bár Török Gábor politológiai munkássága számomra már rég eltolódott az értéksemleges, pragmatikus elemzéstől az óvatos semmitmondás irányába, 2010 tavaszán remek iránytű volt számomra hozzáállása. Örök kérdés persze, hogy igény híján nem léteznek ilyen jellegű írások, vagy egyéb érdekek (tulajdonosi-szerkesztőségi, ahogy Halberstam fogalmazná meg a Mert övék a hatalom című könyvben) akadályozzák meg létrejöttüket.

Ez pedig egy olyan kérdés, amire hamarosan választ kell találni. Nem kell futorológusnak vagy őrült professzornak lenni ehhez, elég csak pár idevágó cikket elolvasni: az 5W+H-ban kimerülő, szigorúan tényszerű újságírás – pontosan szigorú tényszerűsége miatt – előbb vagy utóbb gépek által is elvégezhető lesz. Ha azt is tekintetbe vesszük, hogy a big data korában az adatok interpretációja sokkal fontosabb és nehezebb feladat, mint a begyűjtésük, szintén azt láthatjuk, hogy 20-30 év múlva valószínűleg csak az fog tudni megélni az újságírásból, akinek eredeti gondolatai és eredeti következtetései vannak – ami persze olyan kitétel, melynek napjaink legtöbb publicistája nem felel meg. Csak remélni tudom, hogy ez a pozitív külső ráhatás előbb éri el az újságírás világát, mielőtt a többi negatív trend (közéletből való kiábrándulás, romló eladási mutatók, tabloidizálódás, országoktól függően egyre kevésbé szabad sajtó, stb.) összenyomja.

Címkék: