Fordul a filmszalag

Nagyon különös élmény újranézni egy olyan filmet, amit gyerekként csak szinkronosan láttam. A lefordíthatatlan utalásos poénok és szójátékok, amelyek létezéséről még csak nem is feltételeztem, a popkulturális utalások, amelyeket a fordító sem értett, a nyelvi játékok, amiket lehetetlen egy az egyben átültetni magyarra… nem csak a „three quarks for Muster Mark” jellegű joyce-i kifinomult nyelvi őrültségek esetén jelent ez nehézséget, hanem akár egy mezei animációs film esetében is.

Sosem értettem, miért tartották egyes körökben dicsérendőnek azt, hogy Kern András és társai annak idején saját poénokat költöttek a Woody Allen-filmek szinkronjaihoz, mivel egy részüket egész egyszerűen nem értették – az olyan ideológiai alapú torzításokról nem is beszélve, hogy egy Groucho Marxnak – filmszínész ugye – tulajdonított idézetet a fordításban Buster Keatontól eredeztettek vezetékneve miatt. A Leiterjakab és hasonló oldalak áldásos munkásságáról még nem is beszéltünk… csak az Annie Hall kapcsán egy húszoldalas listát készítettek a félrefordításokról. A fordítások elkerülhetetlenül egy szűrőt jelentenek, és az eredeti szerző gondolatai, nyelvi világa és képszerkesztése óhatatlanul elveszik a szinkronizált verziót nézők számára.

Arra már csak a közelmúltban jöttem rá, hogy a feliratokkal sem vagyunk sokkal beljebb. Még akkor sem, ha esetleg színvonalas fordításról beszélünk, nem pedig az interneten ezerszámra található, rajongók által készített, hunglishekkel tarkított verziókról, hogy az angolul nem tudó is meg tudja nézni a letorrentezett Game of Thrones-t. Mást vesz el, különös módon pont nonverbális tartalmat: az ember tekintete ugyanis óhatatlanul a képernyő aljára szegeződik, így pedig garantáltan lemarad a színészi játék diszkrétebb elemeiről, az olyan apró rendezői fogásokról, melyek első megnézésre talán egyébként is észrevehetetlenek. Ismertem egy embert, aki csak több tucatnyi megtekintés után döbbent rá arra, hogy kedvenc filmjének vacsorajelenetében milyen szép is a csillár – ugyanis mindig a feliratsávra szegezte tekintetét.

Érthető érv – bár nem vagyok nagy barátja –, hogy az óhatatlanul szubjektív befogadói élmény miatt talán mindegy is, hogy egy extra szűrőn keresztül nézzük az alkotást. Nem látom azonban annak pozitívumát, hogy saját nézőpontom mellett még valaki más torzítását is a mű kényszerű részének kell tekintenem. Zárójelben megjegyezném, hogy gyakran az egyszerű humor mellett konkrétan jelentős tartalmi elemek lesznek a lingvisztikai különbségek áldozatai: az egyik Agatha Christie-regényben a krimi királynőjének nagy trükkje az volt, hogy az egyik szereplő levelében az egyik sor kezdetén „he” szócskával – azaz férfiként – hivatkozott a gyilkosra, azonban később kiderült, hogy a tettes egész egyszerűen levágta az előtte szereplő „s” betűt a sor elején: így lett a nőre utaló „she” szócskából „he”. Ez nyilván lefordíthatatlan, és megoldhatatlan problémát jelent – a magyar kiadásban „ő” és „nő” szerepelt, mely azonban nem adekvát magyarázat arra, miért esik ki a gyanúsítottak listájáról minden nőnemű szereplő a történet azon pontján.

Persze tény, hogy sajnos vagy szerencsére mindig lesz közönsége a fordításoknak – mi nem tehetünk mást, mint hogy biztosítsuk: ne legyünk e közönség része. Ahogy Kosztolányi mondta: egy új világ kezdődik minden nyelv küszöbén, a szépség új birodalma, új értelmi és érzelmi törvényekkel. Praktikus, ha több birodalomba is van bejárásunk…

Címkék: