„Találkoztam az őrökkel, akik a várost járták”

„Éjszaka ágyamban kerestem,
akit szeret a lelkem.
De hiába kerestem, nem találtam.
„Azért hát fölkelek, bejárom a várost,
keresem a tereken és az utcákon,
akit szeret a lelkem.”
Hiába kerestem, nem találtam!
Találkoztam az őrökkel, akik a várost járták.
„Nem láttátok, akit szeret a lelkem?”
Alig mentem tovább, otthagyva őket,
megtaláltam, akit szeret a lelkem.

Az idézet az Énekek énekéből való. Tekintsünk most el a vallásos vonatkozásától a Bibliának, és kezeljük világirodalmi műként. Ugyancsak tekintsünk el a szöveget nyelvi elemekre bontó műelemzésektől. Bárminek a szépsége ugyanis csak akkor mutatkozik meg, ha képesek vagyunk a részeket egységben látni, az egészet szemlélni. Azt gondolom, hogy ebben a szövegrészben egy titok van elrejtve, és közelíteni szeretnék hozzá. „Szakirodalomként” a végzős bolyaisok, a Korlátok Esszencia-kötet szerzőinek gondolatait használom fel.

A kiragadott cselekmény alaphelyzete egyszerű: menyasszony keresi vőlegényét, először passzív módon ágyában (álmában?), aztán már kilépve egy bizonyos város tereire-utcáira, ahol végül szembetalálkozik „az őrökkel”, akik a várost járják. Ez a történet fordulópontja, ugyanis közvetlenül ezután főhősünk megtalálja szeretve vágyott párját. Mindebből szerényen arra következtethetünk, hogy a főhős és az őrök találkozásakor valami történik, ami miatt a hosszú keresés kudarca váratlanul felszabadult boldogsággá változik.

Kezdjük talán azzal, hogy a történet színhelye egy város, amelynek utcáin és terein főhősünk bolyongva keresi szerelmét. A városban „zajló folyamatok, a mindennapi élet részei és az ingertömeg, amit kibocsát magából, képes mindenki számára elrejteni azt, ami a város lényege, a szerkezetet és a fizikai formát”, ezért a város egyfajta labirintusnak is beillő, „rejtélyes” közeg. (Csonka Zsófia) Egy ilyen város útvesztőjében bolyong az Énekek éneke főhőse.

A mai társadalom „hajlamos a pillanatnyiságot, a felületességet választani, elsiklik a képek felett és beéri az összhatásból kapott, tűnő benyomással.” Korunk városa pedig milliónyi képi ingert sugároz magából, és „a digitális forma testetlensége, végtelenszerezhetősége” olykor ridegnek tűnik az ember szemében (Koczka Flóra) A képi információ kavalkádjában pedig elveszve érezzük magunkat, és néha a ridegséget, a magányt is megtapasztaljuk.

Hiába csapjuk fel az IM (Ifjúsági Magazin) legújabb számát valami értékeset keresve, csak a profitorientált világ szórakoztató sztárjait találjuk benne (Kovács Tamás) „Hiába kerestem, nem találtam!”- sóhajt fel az Énekek éneke kereső szerelemese. Arról van tehát szó, hogy hősünk hozzánk hasonlóan kudarcként éli meg, hogy valami nagyon értékeset keres ebben a világban, és helyette feldolgozhatatlan mennyiségű ingert, szórakoztató kuszaságot, és a tünékeny boldogság ígéretét kapja.

Lássuk meg, hogy hősünk szándéka alapvetően jó, ő szeretett társát keresi, mégis egyfelől nincs „teljesen önálló” szabad akarata, ahogy nekünk sem. Döntéseinket a társadalmon kívül „a családunk, környezetünk, hangulatunk is jelentősen befolyásolja” (Filep Gábor). Mi van azonban akkor, ha szokatlan módon magunkat a fülszöveghez mint műfajhoz hasonlítjuk? A fülszöveg „célja és elhelyezkedése nagyban meghatározza azt, milyen lehetőségei, illetve korlátai vannak” (Hargitai Ágnes). Akkor már azt mondhatjuk, hogy „műfaji meghatározottságunk: nemzetünk, családunk, testi adottságaink és jellemünk gyengeségei egyszerre jelentik korlátainkat és lehetőségeinket is. Ahhoz például, hogy tudatosan vállaljuk a folytonosságot a legkiválóbb hagyományainkkal (Baranyai Katalin), a múlt mint korlát elismerése szükséges, és annak észlelése, hogy a múlt értékei lehetőségek is egyben.

Lehet, hogy valaki épp egy nagyvárosban konstatálja, hogy rászorul másokra, hogy nem független, hisz segítség nélkül néha még bevásárolni se tud elmenni. Később azonban belátóan megállapítja, hogy: „túl kellett lépni a büszkeségemen.” (Kasza Nelli) Úgy vélem, az Énekek énekében a főhős szintén saját korlátaival találkozik, amelyeket őröknek nevez. Az őröket szimbólumoknak is tekinthetjük, melyek a félelmet, a bizonytalanságot is előhívják a szemlélőből. (Gondoljunk csak arra, milyen lehet egy felfegyverzett katonával beszélgetésbe bocsátkozni.) Mégis a történet szereplője nem kerüli ki, nem támad neki őreinek, hanem – és ez a legmegdöbbentőbb – segítséget kér ezektől a kétes alakoktól, és alázattal, megelőlegezett bizalommal kérdezi: „Nem láttátok, akit szeret a lelkem?” És nem tudjuk, hogy az őrök hogyan reagálnak erre, csupán annyit tudunk, hogy a főhős „otthagyva őket” megtalálja, akit keresett, a boldogságot jelentő személyt. A kérdésben tehát mély alázat van, a korlátoltság tudomásul vétele, és az Énekek énekének e pár sora egyben a korlátainkhoz való helyes viszonyt mutatja fel.

A város város marad, és őrei valószínűleg tovább folytatják útjukat, nem tűnnek el végleg. A főhős mégis az ő segítségükkel válik szabaddá. A korlátok tehát bizonyos értelemben föloldhatók (Pölcz Ádám) és közlekedést segítő hidakként (Hinkel Szilvia) funkcionálhatnak, amelyeken átjuthatunk egy másik partra. És mivel egy szöveg aktualizált jelentése nem függetleníthető a befogadó elvárásaitól, lelkiállapotától, előzetes tudásától (Nagy. Dániel), ezért mindenkinek a saját partjára kell átjutnia, a saját városának tereit kell végigjárnia, és a saját őreinek kell feltennie a kérdést: „Nem láttátok, akit szeret a lelkem?”

 

(A címlapon az Énekek énekét illusztráló Salamon király és jegyese című kárpit képe látható. Forrás: http://infovilag.hu/hir-16083-kalvin-hagyomanya-reformatus.html)

Címkék: