„Maradj meg embernek” – Partiumi emlékek 2.

Amikor felértem a szobámba, zakatolt a fejem, telve voltam gondolatokkal és tudtam, hogy a mai estén nem mindennapos beszélgetésnek lehettem részese. Amennyire az emlékezetem engedte, a legpontosabban megpróbáltam rögzíteni pár elhangzott gondolatot. A kirándulásunk második napján történt, hogy a vacsora után Papp Hunor sztánai református lelkész és egyben a házigazdánk leült közénk beszélgetni. Már az első percekben teljesen közvetlenül, könnyedén és bizalommal avatott be az életébe és munkájába. „Én nem vagyok csodabogár” – mondattal jelezte, hogy ne féljünk, ő is ugyanolyan egyszerű ember mint mindannyiunk. Az ő szemén keresztül nem csak áttekinthettük, de át is érezhettük a kalotaszegi emberek múltját és jelenlegi életét.

Az emberi hit és akarat megelevenedését éreztem számos elmesélt eseményben. Kiderült, hogy a Zsobokot Sztánával összekötő, általunk méltatlanul bírált köves, rázkódós, egysávos út a sztánai emberek kétkezi munkájával készült el. A munkát egyébként az előző lelkész kezdte el, és amikor Hunor került szolgálatra, a falu lakosait közmunkára osztották be, és így javították ki az utat, hogy a mentő, vagy a tűzoltó egyáltalán be tudjon jutni a településre.

Az épülés és az építkezés azonban nem csak a közútra terjedt ki. A templom melletti közösségi ház teteje akkor omlott be, amikor a fiatal lelkész az első telét töltötte a faluban. A történelmi múlttal rendelkező épület ilyen mérvű pusztulása sokaknak fájt, de az emberek még az épület elbontását is alig remélték. Mivel azonban „már veszélyes volt az emberre, jószágra” sikerült a közösséget tettre bírni. Az anyagi források beszerzése is nagyon nehezen ment, néha csodával határos módon kerültek elő azok az összegek, amelyek még éppen hiányoztak a munkához. Az építkezésről az utolsó sztánai esténken egy videót is megnézhettünk, és ha nem látom, nem hiszem el, hogy hogyan jött létre az a ház, amelyben akkor ültem. A videó legmegrendítőbb képei közé tartozott, ahogyan két idős néni – megfáradtan, de szívós akarattal – egy jókora kődarabot cipel az egyik halomtól a másikig.

A közösségi ház felépülése mellett a helyi emberekről is sok szó esett. Megtudtuk, hogy a falu lakosait a közös munka (például az építkezések) során és szórakozás alkalmaikor lehetett igazán megismerni. Ilyen események voltak például sztánai focicsapat edzései és meccsei, amelyeken Hunor is részt vett. Egy-két ilyen meccs alkalmával aztán, ha megrúgták a tiszteletes urat, igen erős összetartás mutatkozott a csapat tagjaiban, az ehhez hasonló felkiáltásokkal: „lerúgtad a papomat, te…”.

Az este egyik legnagyobb érdeklődést kiváltó témája ugyanakkor a próbaházasság volt. Sokan nagyon szimpatikusnak találtuk azt a tanácsot, hogy a párok igenis lakjanak együtt egymással még a házasság előtt; legyenek boldogok a könnyű napokon, de ugyanakkor tapasztalják és tanulják meg kezelni a párjuk rossz kedvét, idegességét is.

A beszélgetés azonban tovább folytatódott és nagyon jeles gondolatokban teljesedett ki. Felmerült a menni vagy maradni rendkívül aktuális és kényes kérdése is. A fejlődés, a tanulás sokszor más országokba hív el, és ez jó, természetes és kívánni való. A tudás, tapasztalat átadása és a haza építése emellett azonban mindannyiunk feladata. Az este tetőfokán szinte tapintani lehetett azt a figyelemmel teljes meghatottságot, amit Papp Hunor szavai váltottak ki a hallgatóságból: „Ne felejtsd el, hogy honnan jöttél és mit szeretnél a jövőben […], és maradj meg embernek.”

(Fotót készítette: Németh Enikő)

Címkék: