Nagyváradtól Gyulafehérvárig negyvenketten – Partiumi emlékek 1.

Baranyai Katalin képe

Miért mindig ugyanoda? – kérdezik néha tőlünk, tanároktól velünk vénülő BOM-osok: miért csak Erdélybe tudunk menni?

Rövid választ adok, de nem valami mással szemben állót: Erdély kimeríthetetlen. Vagyis, amit értünk alatta, az mélyülő és szélesedő értelemben, térben és időben is több valamiféle turistaképzetnél, még három év alatt háromszorra sem unható meg. Először is: Erdély egyáltalán nem homogén világ: tájegységek, hagyományvilágok, különféle gazdasági és természeti adottságú régiók és izgalmasan rétegezett népesség együttélését jelenti. Az idén egy Nyugat-Kelet és Észak-Dél és irányú útra vállalkoztunk (kolozsvári tengelyben), nagyjából a partiumi és a kalotaszegi és torockói sóvidék, Nagyenyed–Gyulafehérvár régióban. Időben a letelepedő magyarok, a Hunyadiak, majd a Bocskai–Báthory–Bethlen alapítású fejedelemség egyik fontos térségében, nagyjából a Rákócziak fejedelmi útvonaláról közelítve és felmérve a megmaradt emléknyomokat.

Alig tudnám sorolni, mennyi kérdés maradt bennünk az egy hetes útról: melyik Báthory szobrát is láttuk Szilágysomlyón, melyik Wesselényi a zsibói bölény, és hová járt Ady Zilahon, Misztótfalusi Kis Miklós melyik betűtípusát ismeri-őrzi legjobban Európa, visszaépítik-e a házsongárdi temetőben nyugvó székely polihisztor Bodor Péter zenélő kútját a Margitszigeti másolat alapján Marosvásárhelyre, mi minden ritkaságot rejt a Batthyaneum Gyulafehérvárott valójában? A jövő felé még inkább kérdésekkel fordultunk:

sikerül-e Hunor tiszteleteséknek felújítani a sztánai templomot, és ezzel újabb lépést tenni a falu megmaradása felé, miféleképpen terjedhet el a torockói Európa Nostra-díjas mintaprojekt, amelyikkel egy települést élettel lehet megtölteni? Vagy egy kíváncsi másik: érdemes-e, be lehet-e emelni valaha a bánffyhunyadi „cifra palotákat” a látogatnivaló látványosságok körébe a Kalotaszeg fővárosában?

Nekem Erdély bármely metszetében, tehát a hasonló tanulmányi jellegű kirándulások és felfedező utakkal sokadszorra is az egyensúlyteremtés nagy alkalmai. Kiszakadok a nagyvárosi rutinból. Tágul a birtokba vehető múlt, szélesedik a horizont a földrajzi adottságok miatt egészen konkrétan is: kitágul a tüdőm és kinyílik a szemem egy másféle világra és másféle gondolkodásra. Ehhez még a magyar nyelv egy-két újabb változatában eszmélhetek mindezekre. A sokféleség, a multikulturalizmus gazdagságát is beleértve. Igen, szegénységgel és civilizációs különbségekkel ez a világ, de éppen erről a megtermékenyítő ütköztetésről beszélek: a faluvégi ház pici ablakából kihangzó tv-krimi hangjára, s ahogyan a falusi macska iszkol előle, a faluban végigvezetett patakban súroló asszonyra és kislányra (utoljára Európa másik peremén láttam ilyen fesztelenséget múlt és jelen között Portugáliában), a sztánai életet szervező légypiszkos kis bolt vezetőjére, aki az éjszakában a vonattól hazagyalogló szomszédtól várja a cigeretta-szállítmányt a sötétben – nem távoli amerikai-dél-amerikai vagy dél-olaszországi fíling? Hajlamosak vagyunk mindezeket máshonnan kapott élményként feljebb értékelni, ott a helyszínen viszont csak a sarat látni, ami persze hogy van, abból van a legtöbb. De sár ellen nem a gumicsizma viselése-e a legegyszerűbb orvosság vagy az öntevékeny útépítés – ahogyan hallottuk? Nem mi készülünk-e valahogy ügyetlenül (én is gyakran) ezekre az utakra: egyszerűen nehéz kiszakadni a komfortból. De vajon melyik honi faluban nem láttatok kátyúkat, gazdátlanságot, sőt elfásulást, bizony az erdélyinél nagyobb mértékben? Nekem egyre az jár a fejemben: ha nem egzotikus élményként kezeljük a szegénységet és a hagyományban megmaradást, akkor viszont egy megoldás van itt és ilyenkor: nem kívül maradni. Közelebb menni, belépni oda, ahol vagyunk, azonosulni (legalább ott) az emberekkel, a dolgokkal. Erdélybe nem érdemes közömbös attitűddel érkezni: gondoljatok Denis Galloway-ra, a walesi fotográfusra és sztánai képeire!

A magam részéről messze állok a kritikátlan vagy sztereotípiákra épülő Erdély-barátoktól, széplelkektől. Sohasem játszanám ki ezt a kártyát valami érdek miatt vagy befolyásolásra. Engem megrendít, hogy látom, kisebbségi sorban tudatosabb a maroknyi értelmiségi és hagyományvivő hozzáállása és hatékonyabb a tevékenysége: egyensúlyban van benne tudás és tapasztalat, ismeret és megvalósíthatóság. Ami pedig a kisembereket illeti, mély tiszteletet parancsol rám a szívósságuk, élni akarásuk és az az embernemesség, ahogyan tudomásul veszik, elfogadják: ez az életük. Minden használatban van és sokkal kevesebb ebben az életszemléletben a felesleges. Ebben indulni és ebben megérkezni az élet nagy próbái elé ez a tapasztalat ma már kiveszőfélben van: mindannyiunkat elhúz egy sor idő és értékrabló tevékenység a nagyvárosi, a külföldi vagy a trend, karriervonal szerint haladó életben.

Víz, levegő, távolságok, a fent és a lent, a föld adta kincsek megbecsülése és a népi értelemben vehető innováció még nem elidegenedett személyes kapcsolatokkal – ez szerintem, ami a magunkkal hozott pálinkában a többlet, a hozzá adott érték. Amikor kortyoljuk, jusson eszünkbe mindez: az alig hallható finom üzenet a tetten érhető történelemről, a természet érinthető közelségéről – egy még kevésbé kibillent világból.

(Fotót készítette: Kramarics Áron)

Címkék: