A Sziklakórházban

A 2015-ös Múzeumok éjszakáján néhány lelkes bolyais diák látogatást tett a budapesti Sziklakórház elnevezésű múzeumban. Szokatlan élményben volt részünk, hiszen az ember fia nem minden nap jár olyan furcsa helyen, ahol a feltételes mód különös jelentőséggel bír.

A Sziklakórház a Budai Vár alatt található. A hegy mélyén nagyjából 10 km hosszúságú barlang és pincerendszer van, melyet az ott élők használtak. A második világháború előtt a járatokat megerősítették, azért, hogy óvóhelyként használhassák, ha bombázásra kerülne sor.

1945 előtt Az I. kerület és a vár funkcionált a „kormányzati negyedként”. Ezért légoltalmi és egészségügyi ellátási célokból Szendy Károly polgármester elrendelte egy szükségkórház építését a vár alatt. A létesítményt költségkímélési szempontok miatt a barlangrendszerhez igazítva csinálták, így lett a barlangteremből szoba, a járatból pedig folyosót alakítottak ki. Az építkezés 1939 és 1944 között zajlott le, majd 1944 elején nyitották meg a Székesfőváros Sebészeti Szükségkórházat. Feladata az általános sürgősségi betegellátás lett, ennek megfelelően polgári és katonai személyeket egyaránt fogadott, akik a légitámadásokban megsérültek. Megnyitásakor jelen volt, és ápolónőként dolgozott is ott özvegy Horthy Istvánné, aki a Magyar Vöröskereszt főápolónője volt akkoriban.

Az idegenvezető hölgy is elmondta, hogy a kórházat a Szent János kórház felügyelete alá vonták, vezetőjének Dr. Kovács István sebész főorvos lett kinevezve. Majdnem negyven orvossal dolgozott a kórházban. Az orvosi ellátást a Vöröskereszt önkéntes ápolói nagy számban segítették, köztük voltak a Sziráki és Andrássy grófnők. Eredetileg a létesítményt nagyjából 300 ember befogadására tervezték meg, azonban Budapest 1944/45-ös ostroma alatt teljes lett a létszám, akkori szemtanúk beszámolói alapján 700 embert is kénytelenek voltak bezsúfolni a kórtermekbe. Voltak, akik nem fértek be a kórházba, őket a barlangrendszerbe nyíló átjárókon keresztül barlangtermekben, hordágyakra és szalmazsákokon helyezték el. A halálozási arány sajnos magasnak bizonyult a járványok, továbbá a komoly eszköz- és gyógyszerhiány miatt, mely fokozatosan következett be.

Bár a kórházban civilek és katonák vegyesen voltak elszállásolva, ugyanakkor a nők számára természetesen külön kórterem volt fenntartva. A helyzet sok esetben hozta úgy, hogy német katonákat is ellátásban részesítettek itt, azonban ők nagyrészt a saját barlangrészükbe kerültek. A létesítmény saját áramfejlesztővel is rendelkezett, ezért az ostrom során itt még akkor is tudtak ellátást biztosítani és röntgenfelvételt készíteni, mikor a felszíni kórházak jó részében ez már nem volt lehetséges. A kórházban körülbelül harminc munkaszolgálatos orvos dolgozott, de megmenekültek a nyilasok elől. Az orvosoknak köszönhetően sok ezer magyar katona és civil élete menekült meg. A kitörés napján a járóképes betegek elhagyták a kórházat, a többieket később szállították haza vagy más felszíni kórházakba.

A kórház egészségügyi felszerelését jórészt elszállították, ezért az épségben megmaradt kórtermeket egy magáncég vette bérbe az államtól és 1949-ig tífusz elleni védőoltást készítettek. Az 1950-es évek elején a létesítményt titkosították, hiszen a hidegháború a tetőfokán volt, majd ekkor az LOSK 0101/1-es rejtjelszámot kapta a „szigorúan titkos” minősítés mellé, melyet csak 2002-ben oldottak fel. A hidegháborús feszültség hatására döntött a magyar állam a bővítéséről így 1952-ben új kórtermet alakítottak ki és megkezdték a létesítmény felszerelését.

Arról is tájékoztattak, hogy bár még nem volt teljesen felkészülve a működésre, az 1956-os forradalom alatt 1956. október 25-én megnyílt a kórház és ellátta a sebesült civileket, katonákat. Elhangzott az idegenvezető részéről, hogy hat fiú és egy lány is született ezalatt a viharos időszak alatt. Végül a forradalom és szabadságharc leverése után rövid ideig börtönkórházként látta el feladatait.

Elhangzott, hogy 1958–62-ig átépítették és kibővítették, hogy vegyi vagy atomtámadás esetén is használható legyen. Ekkor épült az egészségügyi áteresz, lég- és vízkezelő rendszer. Kiépítettek a Dunához egy közvetlen vízvezeték - és szivattyúrendszert, harcigáz-szűrő rendszert, valamint az energiaellátó rendszert is. Máig működőképes a két GANZ gyártmányú dízelmozdony motor és a hozzájuk kapcsolódó generátorok. Így a teljes kórházat üzemeltetni lehetett volna a külső áramellátás zavara esetén is. A kiépítéshez 1956-ban érintett, máshol elhelyezkedni nem tudó munkásokat használtak, mivel meglehetősen nehéz volt a hegy mélyében dolgozni. Ebben az időszakban a kórházat egy gondnok – „Szabó bácsi”, egykori AVH-s százados – felügyelte.

Az elkészült, akkor igen korszerű kórházat továbbra is a János Kórház kezelte. A vonatkozó tervek szerint kijelölt orvosai, ápolói jöttek volna fel a létesítménybe túlélni a vegyi- vagy atomtámadást. A 72 óra teljes és három hét részleges elzárás után megnyitva a kórházat, ellátták volna a sérülteket. A kórház színvonalára jellemző, hogy még légkondicionáló berendezéssel is ellátták a helyiségeket. A haditechnika rohamos fejlődése miatt azonban már az 1960-as évek végére elavultnak bizonyult a létesítmény. Megszüntetni azonban senki nem merte, így a János Kórház, mint megbízott kezelő, a gondját viselte, a Polgári Védelem pedig raktárnak használta. Az idevezényelt orvosok és ápolók az 1980-as évek közepéig tartottak évente polgári védelmi gyakorlatot a kórházban ki-ki elpróbálta a saját szerepét konfliktus esetén. Egy gondnok család lakott az előterében lévő szolgálati lakásban 2004-ig és szigorú titoktartási kötelezettség mellett karbantartották a kórházat. Mohácsi bácsi naponta szellőztetett és az elektromos és gépészeti rendszert karbantartotta, Mohácsi néni pedig takarított, sterilizált és kéthetente újra ágyazott. Kérdés, hogy ezt ki ellenőrizhette utólag?

Érdekes és szokatlan volt egy olyan létesítményt megtekinteni, amely a közelmúlt egy fontos darabjának bizonyult, ugyanakkor tanulságos is, hiszen az ember sajátos képet kaphatott az 1990 előtti időszak félelmeiről. Szerencse, hogy soha nem kellett élesben kipróbálni mindazt, amit évtizedekig „csak” elpróbáltak. Sajátos véletlen, hogy míg bent különféle vegyi és biológiai támadásokról hallhattunk (meglehetősen gyors) idegenvezetést, addig a szabadban már plüssvírusokat és plüssbaktériumokat lehetett vásárolni. Újabb kérdésként merülhet fel, hogy a két megtapasztalt élmény között üzletpolitikai szempontból tudatos-e az összefüggés? Ezt az olvasóra bízom…

Címkék: