Kilátó-különkiadás – Kövesdy Zsuzsa a Szalonban

Kedves Hallgatóink, köszöntjük Önöket Kilátó műsorunk különkiadásával. Összeállításunkat Kövesdy Zsuzsa személyes beszámolói alapján készítettük a rádiós és televíziós műsorvezető életéről, munkásságáról.

„Eltüntették körülöttem a nyomait ennek az egész történelmi korszaknak, amiben felnőttem” – mondja gyermekkorát idézve Kövesdy Zsuzsa. Miként ismerkedjünk moziban? Avagy „így varrta rám magát nagyanyád” – a nagyszülők regényes megismerkedéséről. És hogyan függ össze mindez Wittgensteinnel, a 20. század elismert nyelvfilozófusával? Következzenek hát a részletek.

A műsorvezető asszony „Ádámtól és Évától” meséli élettörténetét, színesen anekdotázik, sztorijai, szemléletes megfogalmazásuk révén mintegy életre kelnek lelki szemeink előtt. Ceglédi származású dédapja, Lédeczy Sándor asztalosmester, zongoramíves volt, hangszerei egészen a világkiállításig jutottak. Ungvári Erzsike kezét édesapjától 1841-ben levélben kérte meg. Apai oldalon Kövesdy János árva gyerekként nőtt fel, 8000 holdból álló vagyonnal rendelkezett. Mind a debreceni kollégium, mind pedig az egyetem alapításában részt vett, ahová azonban később „moszkádernek” bélyegezve nem vették fel. Sírjának exhumálása után arany és ezüst pecsétgyűrűje egy teljesen ismeretlen jóakaratú embertől került vissza ismét a család birtokába.

Kövesdy Zsuzsa kezdetben erdőmérnök vagy régész szeretett volna lenni, de mások meggyőzésének hatására idővel rájött, hogy mindezek túlságosan „papírízűek” a számára. „Helyettem döntöttek az én évfolyamtársaim” – mondja arra a rádiós pályázatra, melyre barátai nyújtották be a jelentkezését, s melyet 12 társával egyetemben nyert meg a karon. A gyakornokságért tiszteletteljes összeget, 800 Ft-ot kapott. Televíziós pályafutása során Fischer tanár úr szárnyai alatt növekedett, „csehszlovák színésznőként” emlegették. Egy lovaglóiskolában szerzett előzetes francia–német nyelvtudását kamatoztathatta a Dürrenmatt-, valamint a Herta Müller-interjúk során: „nagyon boldog életem volt világirodalmi berkekben”. Pláne, hogy akkoriban kötött házasságot, és született meg két gyermeke.

Hiába próbálta beszervezni Hárs elvtárs, az öreg sztálinista, első generációs népi író a következő szavakkal: „bizony nem jut előbbre a ranglétrán, ha nem lép be a pártba”. Kövesdy Zsuzsa szerint „az irodalom sok mindenre lehetőséget adott; mi nem voltunk olyan frontvonalban, az újholdasokat viszont taposták rendesen”. Azokat a rendkívüli szolidaritást tanúsító írókat, költőket, akik „adták a nevüket” a másik művéhez, hogy megmentsék egymást az éhhaláltól. Teljesen cenzúrázatlanul azonban nem engedtek át egyetlen anyagot sem. „Mégis voltak ötleteim, hogy hogy lehetne valami kárt tenni, ha bármit át akarunk engedni, csak bele kell írni azt, hogy »Trianon«. Ezt ki fogják satírozni… A többire pedig oda se figyelnek.” A Kilátót – elmondása szerint – miatta szüntették meg.

A régi rádiósokat mindenesetre összetartás és munkafegyelem jellemezte: „Előfordult, hogy a társasházi kertünkben 30-an találkoztunk. Sokfélék voltunk, tudtuk, hogy itt mindig mindent félreteszel; bármikor kértél valamit a szalagtárból, odahozták.” És természetesen ne feledkezzünk meg a médiaszakma epiteton ornansáról, a századmásodpercnyi pontosságról sem, amiről Kövesdy Zsuzsa így nyilatkozik: „a késés az mindig nehéz ügy, mert én 10 hónapra születtem, és ezt azóta se sikerült behozni… De azt hallottam, hogy ma nem korszerű a pontos indítás; tehát én korszerű nő vagyok.”

Találunk-e vajon e tekintetben hasonlóságot közte és egyik kedves felmenője között? Anyai nagyanyját Wittgenstein fogadta örökbe, és Kossuth klubbéli lakásukba társalkodónőül egy hadigrófnőt helyezett mellé. Ahhoz a festményhez, melyen a magyar koronát Szent István Szűz Máriának ajánlja, ő állt modellt. Későbbi férjével egy „monarchiabeli sétatéri romantikus történet” keretein belül ismerkedtek meg: a majdani nagypapa a moziban elhagyta felöltőjének egy gombját, melyet a tüchtig fiatalasszony rögvest felkapott, és a semmiből tűt-cérnát előteremtve rögzítette eredeti helyére. Annyira jól sikerült ez a művelet, hogy az egész házassággá nőtte ki magát. „Így varrta rám magát nagyanyád” – emlékszik nagyapja szavaira Kövesdy Zsuzsa. Előtte azonban még várt az ifjúra néhány próbatétel, mint a mesebeli szegény legényre: Wittgenstein ugyanis, mivel sommás hozománnyal engedte volna csak útjára örökbefogadott leányát, kikötötte, hogy „addig nem tárgyal a nagyapámmal, amíg nem igazolja magát (egészségügyileg, pénz szempontjából)”. Ám a nyelvfilozófus, míg folyt az ügyintézés, hirtelen agyvérzést kapott; így a papírokra már nem volt szükség. „Az élet írja ezeket a gyönyörű történeteket” – teszi hozzá szellemesen a műsorvezető asszony.

Lassan ki sem látunk az anekdota-mozaikokból. Zsuzsa csak mesél, mesél, és mindaz, amit mesél, él. Ecce korrekt kordokumentum. Adott egy Rózsás János, Szolzsenyicin rabtársa, akit az író, Nobel-díjának átvételekor mintegy védelem alá helyezett: „Van egy barátom Nagykanizsán – na, őt hagyják békén!” Rózsás 17 éves volt, amikor szovjet állampolgárrá nyilvánították, hogy hazaárulásért elítélhessék 4–5 évre, s a GULAG-szótár 4000 szócikkét fejben hozta haza. Egy Gérecz Attila, aki „költőnek is indult, de olimpikonnak is”, s akinek a váci börtönből való szabadulása valamelyest a monte cristói történettel analóg: miután sikerrel kijutott a fegyházból, kedvese elárulta őt, s így szégyentelten visszakerült. Tóth Bálint, a Füveskönyv antológia szerkesztője alkoholistává vált, hogy a kihallgatások alkalmával ne legyen beszámítható állapotban. Mészöly Miklós, Csoóri Sándor, Nagy Gáspár 1989-ig mind megfigyelés alatt álltak, ám ez nem vezette őket sem művészeti, sem politikai kompromisszumhoz, Mészöly szavaival élve: „Gyerekek! Teljesen mindegy, úgyis tudják! Akkor minek nyeljem le?”

Aztán adott az egyetemi színpados bácsi, a hírhedt beszervező. Az ’56-os kiskatonák, akiket lepuffantottak a Rádió előtt, akik mártírhalált haltak az igazságért, falujukban mégis nagy kommunista hősként emelnek nekik szobrot. A 14 gyermekes édesanya, akinek a története az „összeomlani, majd újból talpra állni” eszméjét példázza, melyben a tételmondat így hangzik: „Micsoda szégyen az, ha az ember örül, hogy imádott hazáját elhagyhatja…”

Végezetül pedig adott egy elszomorító tendencia, ami Pécs „Európa kulturális fővárosa”-mivoltjához fűződik. A kiadott „Szidni kell Pécset!”-ukászt megvétózva ugyanis a rádióadás felelősei „túl kedvesek” voltak, ezért fegyelmi eljárást indítottak ellenük, és egy évre eltiltották őket a műsorvezetéstől. „Afelé haladunk, amiért dolgoztunk az átkosban is” – mondja Kövesdy Zsuzsa. Megnyugtatónak egyáltalán nem a legmegnyugtatóbb befejezés, sőt. De talán a puszta tudat felrázza, és/vagy tetterővel serkenti azokat, akik képességeiket mindezek ellenére a magyar közmédia szolgálatába igyekeznek állítani.

Kedves Hallgatóink, a Kilátó különkiadását hallották. A műsort Kövesdy Zsuzsa szerkesztette, Négyesi Noémi lektorálta. A mikrofon mögött Rab Fanni. Most a „Hogyan beszéljünk olyan könyvről, amit nem olvastunk el?” című magazinműsorunk következik. Minden jót kívánunk, a viszonthallásra!

Címkék: