A legyek ura nem 1984-ben játszódik, avagy narratív kényszerpályák a szigeten

„Született optimista vagyok, de a fogyatékos logika - vagyis, hogy a logika, amely, kétségbeesetten remélem: fogyatékos - pesszimistát formál belőlem.” (A legyek ura)
„Nem is életben maradni, hanem embernek maradni a fontos.” (1984)

Vannak olyan alkotások, amik olyannyira beégnek a köztudatba, hogy az ember azt hiszi, elolvasásuk nélkül is megismeri őket. A csoportban mindenki ismerte A legyek ura alaptörténetét, a legtöbb ember pedig az 1984 olvasása nélkül is tudja, mit takar a gondolatrendőrség vagy az újbeszél fogalma, esetleg talán azt is, hogy mi van a 101-es szobában.

Bár a foglalkozáson pár gondolat erejéig fel is merült az Állatfarm, mint párhuzam, nem ezért hoztam fel Orwell munkásságát, hanem valami másért, ami bennem merült fel a film nézése közben.

Szörnyű, brutális és rémisztő volt, ami lepergett előttünk a képernyőn? Igen. Nagyjából minden hatását elveszítette számomra az alapfelállás ismeretében? Igen. Nem a brutalitástól hatásos és üzenetértékű ez a történet, hanem a brutalitáshoz vezető úttól, aminek éléből rengeteget elvettek számomra háttérismereteim.

Ez önmagában még nem érdemelne meg egy pár bekezdéses eszmefuttatást, de különös kontrasztban áll azzal az élménnyel, amikor nemrég elolvastam az 1984-et: ott arra döbbentem rá, hogy bár azt hittem, ismerem Óceánia világát, valójában fogalmam sem volt róla félműveltségem töredékdarabjainak csalóka tükröződésén át nézve. A világ mögött álló ideológia és történelem, a Párt omniprezens jellege fullasztó és fojtogató volt – és újat tudott adni még úgy is, hogy ismertem az alaptörténetet.

Meglepetésemre ezzel ellentétben A legyek ura szkepszist és már-már közömbösséget váltott ki belőlem. Tudtam, hogy el fognak fajulni az események. Azonnal lehetett tudni, ki lesz az új vezér és milyen „politikát” fog képviselni. Nagyjából az első képkockák után tudni lehetett, hogy Röfi erőszakos halállal fog meghalni, főleg a malacgyilkolásról szóló dal után. Azonnal nyilvánvaló volt, hogy a kés és a szemüveg kulcsfontosságú, erőszakhoz vezető eszközök lesznek, és az is, hogy kinek a kezébe kerülnek majd.

Kedvenc vesszőparipámra vezethető ez is vissza: a narratív kényszerűségekre. Forgatókönyvírók közt ismert fordulat a „writing oneself into a corner”: amikor a szerző saját magát hozza kényszerhelyzetbe, olyan szorosra csavarva a hurkot a karaktere köré, hogy csak csodával vagy más béna megoldással tudja megmenteni őt. Ennek egy nagyon érdekes variációja az, amikor valaminek egyszerűen meg kell történnie annak érdekében, hogy ne álljon meg a történet. (Kiváló példa erre A vizsga című, egyébként egészen jó film, Bergendy Péter rendezésében.)

Úgyhogy amikor felmerül bennünk a kérdés, miért csak egy gyereknek volt szemüvege, miért volt már első említésétől kezdve garantált, hogy a szigeten tényleg van egy szörny, vagy miért „kellett” megérkeznie a matrózoknak a zárójelenetben, gondolkodjunk el azon, mi történt volna, ha hiányoznak ezek az elemek: semmi. Ezek azok a kényszerítők, amit a szinopszis ismerete mellett élvezhetetlenné tudnak tenni egy egyébként kiváló alkotást.

Hogy ezek a kényszerpályák hiányoztak-e Orwell remekművéből, vagy ott elkerülték a figyelmemet, nem tudom. De ott még a befejezést ismerve is százszor inkább elragadtatva éreztem magam a Szeretet-minisztériumban, mint a szigeten.

Kép forrása: port.hu

Címkék: