Erdélyi élményeink 3. – Kultúra határok nélkül

Nem először jártam Erdélyben idén augusztusban, mégis jó volt újra látni a jól ismert természeti szépségeket és épületeket, bejárni a történelmi helyszíneket és persze, mint mindig, néhány újat, számomra korábban ismeretlent is felfedezni. Az egyik legkülönlegesebb élmény azonban nekem mindig a marosvásárhelyi Kultúrpalotát látni belülről. Néhány mondatban nehezen összefoglalható, hogy mit érzek ott minden alkalommal. Sok minden keveredik benne – először is meglepően otthon érzem magam, ami nem is csoda, hiszen az épület belső tere nagyban hasonlít a mindössze pár évvel korábban épült budapesti Zeneakadémia enteriőrjére (nem csupán mindkettő szecessziós stílusú, de például Körösfői-Kriesch Aladár freskóit mindkét épületben megcsodálhatjuk). De nem is csak a freskók és díszítőelemek, még a lépcsőházak kialakítása és a hangversenyterem beosztása is hasonló, a különbség csak annyi, hogy a Zeneakadémia nagyterme valamivel nagyobb befogadóképességű. Mindenesetre érdekes élmény egy ennyire ismeretlenül is ismerős helyen bolyongani, sok száz kilométerre az ember otthonától, egy olyan városban, ami ma már ráadásul egy másik ország területén található.

Az otthonosság mellett persze azonnal megrohanja az embert a nosztalgia érzése is – senki ne értsen félre, én igazán szeretek a 21. században élni, de ilyen helyeken mégiscsak nehéz megállni, hogy az ember ne játsszon el a gondolattal, vajon milyen lehetett száz évvel ezelőtt, abban a korban, amikor ilyen épületeket tudtak építeni és ráadásul mindezt a kultúra javára. Milyen érzés lehetett akkor közép-európainak, magyarnak, az Osztrák–Magyar Monarchia, egy mai ésszel szinte felfoghatatlanul nagy, soknemzetiségű és multikulturális birodalom polgárának lenni? Furcsa, és egyben kicsit szomorú belegondolni, hogy ez a birodalmi pompa, és amiért sokkal nagyobb kár, ez a pezsgő multikulturális közeg, alighanem visszafordíthatatlanul elveszett, sosem lehet már olyan, mint az első világháború előtt volt. Még akkor is ez jut eszembe minden egyes alkalommal, ha az eszemmel tudom, hogy nyilván az sem volt aranykor, és az akkor élők pedig alkalmasint a reformkort, vagy valami még korábbi időt sírtak vissza ugyanígy.

A nosztalgián túl azonban jelen van bennem egyfajta utópisztikus érzés is – vagy legalábbis annak ígérete. Hiszen valahol mégiscsak bíztató jel az épület eredeti állapotának megfelelően a magyar történelem és művészet nagy alakjait látni festett üvegablakokon, domborműveken, reliefeken egy mára már lakosságát tekintve román többségű városban, különösen akkor, ha tudjuk, hogy nem is olyan régen ez még nem volt lehetséges. Az én szememben a legmegkapóbb azonban mégsem ez, hanem két emléktábla elhelyezése, a világhírű román hegedűművészé és zeneszerzőé, George Enescué a földszinten, illetve a szintén világhírű magyar zongoraművészé és zeneszerzőé, Bartók Béláé egy emelettel feljebb. Mindkét művész számos alkalommal lépett fel a Kultúrpalota hangversenytermében és szerintem legalábbis kevés dolog lehetne méltóbb hozzájuk, mint hogy ily módon, egyenlő tisztelettel emlékezzenek meg róluk ezen a helyen. Számomra ez mindenképpen felvillantja annak lehetőségét, hogy legalább a művészetben megvalósulhat az a két nép kultúrája közötti kölcsönös tisztelet, ami úgy tűnik az élet más területein még jócskán várat magára.

void(0)

 

 

(Fotókat készítette: Lőrincz Gábor)

Címkék: