A bartóki modell Németh László kulturális programjában

Négyesi Noémi képe

Németh László komolyan aggódott a magyar irodalom, kultúra, és általában véve a magyarság jövőjéért. Ez az aggodalma, számos tanulmányában megjelenik, nem csupán szembesítő, de melioratív céllal is. A kultúra ápolására, magasabb színvonalra hozására különböző terveket és példaképeket tár elénk esszéiben. Jelen tanulmányban az általa elképzelt bartóki modellt mutatom be, hogy hogyan illeszkedett kultúrasegítő programjába, hogy miért és milyen szempontból tekintette Bartók Béla munkásságát követendő példának a korabeli irodalom számára.

Bár a „magyar műhely” elméletét Németh csak a Bartók tanulmány után, 1956-ban öntötte esszé formájába, de az elképzelés régóta érlelődött benne, így a bartóki modell tökéletesen illeszkedik a gondolatmenetébe. A „magyar műhely” névvel illetett kulturális programjának fő célkitűzése, hogy a nemzet mélyéről fakadó hazai irodalmat világirodalmi színvonalra emelje. A program kirajzolásához két kérdésre kereste a választ: arra, hogy a magyar géniusznak milyen európai, világirodalmi értékei vannak, és ezeket hogyan lehet érvényre juttatni; továbbá, hogy „milyen lényegűnek és jellegűnek kell lennie annak a nemzeti alkotásnak, műnek, szellemnek, amely joggal és eséllyel pályázhat a nemzetközi ismertségre, sőt elismerésre, rangra”.  Ezekre a kérdésekre Németh László Bartók életművét és művészi alkatát tanulmányozva találta meg a választ. A szemében így ő lett az ideál, akihez a magyar műhely alkotóinak igazodnia kellene.

A magyar műhely eszméi és céljai kijelöléséhez Németh László visszanyúlt a mély magyarság fogalmához, ami a két világháború közötti esszéinek központi témája volt. Megfigyelése szerint a magyar irodalom történetében időről időre feltűntek olyan művészek, akik a nemzet fejlődését a nép mélységeinek megnyitásával próbálták elérni. A fogalmat egy geológiai hasonlattal magyarázza, miszerint a föld rétegződésének mintájára a kultúra is rétegeket képez, a mélyben rejtőző értékeket, pedig az általa mély magyarnak nevezett alkotók képesek feltárni. A kiaknázásra váró kultúrkincsek egyéb metaforikus megnevezéssel is feltűnnek különböző írásaiban, így gyakran szerepel „gyökér”, „artézi kút”, „létünk talpa” és „bazalttömb” formájában is.

A mély magyar alkotó fontos tulajdonsága Németh szerint, a sorslátó szemlélet, mely megfigyelhető például Kemény és Móricz prózájában. Emellett szükség van a sorsközösség átélésére, ugyanis, a közös kultúrára épülő egység és erő teszi ellenállóvá a magyarságot. Ehhez járul hozzá a nyelvi meghatározottság is, mely alapján, a magyar nyelv értékeit a régiséget őrző népnyelvben kell keresni. A nemzeti kultúra és nyelv felé fordulás azonban nem jelenthet teljes befelé fordulást, a fejlődést segítő alkotóknak az európaisággal is szoros kapcsolatot kell ápolniuk.

A mély magyarság fogalmán és a geológiai hasonlaton keresztül érjük el Németh tanulmányainak egyik központi eszméjét, az Európa alattiságot. Elképzelése szerint, ha belemerülünk a nemzeti kultúrába, a népi jellegen keresztül, elérünk egy olyan kulturális réteget, ami egyetemes, archaikus értékeket őriz. Németh Európa alatti eszméje olyan programot rajzol ki, ami úgy bővítené ki a nyugati civilizációt, hogy a kelet-európai népek bevonásával, értékeik feltárásával és a sorsközösség megteremtésével egy nagyobb közös hazát alkotna.  Ezt a tervét így foglalta össze Németh László a Magyar műhely című tanulmánya záró soraiban: „Az, aki ebbe az új műhelybe igazán mesterként tud beállni […], egy új világ törvényhozójának érezheti magát, s nem is szólhat máshoz, csak nemzetén át az emberiséghez.”

A „magyar műhely” elmélete egy olyan gondolati struktúrába illeszkedik Németh munkásságában, ami bár több forrásból táplálkozik, különböző időpontokban, más-más koncepcióra felépített tanulmányokban kap hangot, de eszméi mégis összecsengenek, egymásra reflektálnak, egymást kiegészítik. Ebből a gondolati háttérből emelkedik ki egy kulturális program, amibe tökéletesen illeszkedik a bartóki modell.

Németh László Bartók zenéjét úgy határozta meg, mint a modern lírát: „a romantika kellékeitől megfosztott romantika”.  Az irodalomban úgy született meg a modernség, hogy a legkiemelkedőbb költők, belátva a romantikus pózok csődjét, a 40-es, 50-es, 60-as években kritikailag átvizsgálták a korszak irodalmát, hogy egy erős szintézist hozzanak létre, az újkori gondolkodás és a romantikus hagyományok között. A modern zene megteremtéséhez, ugyanerre az önkritikai gyakorlatra lett volna szükség, de ennek megtétele Wagner, Verdi és Liszt művészetének népszerűsége miatt sokáig váratott magára, így a századforduló zeneszerzőire és köztük Bartókra hárult. Azért tartotta Németh Bartókot erre a legalkalmasabbnak, mert a modern költőkhöz hasonlóan, egyszerre művész és tudós egyéniség, kire jellemző „a teremtő gyakorlat mellé, a kísérleteket megtervező, irányító elmélet”  is.

Bartók zeneszerzői munkáját három fontos hatás indította el, melyek kiváltották kritikusi és alkotói állásfoglalásának különböző fokozatait. Richard Strauss művészete azért volt rá nagy hatással, mert miközben a hősiesség és győzelem zenéjét szólaltatta meg, Bartók megérezte benne „az olvadtságot, a tökéletesség meglazulását, amely utat kínált előre is”.  Tudós egyéniségének kísérletező hajlamát pedig felébresztették a Strauss zenéjében tapasztalt új hangszerelések, szokatlan hangszínek és a túlcsorduló akkordok kínálta lehetőségek.

A másik számára kulcsfontosságú zeneszerző Liszt Ferenc volt. Egyrészt, mert az ő alakja határozta meg a 19. századi zenét; másrészt, mert reflektálnia kellett a Liszt-örökség magyar és európai jelentőségére. Bartók átvizsgálta Liszt zenéjét, hogy elkülönítse a felületes, elvetendő és a továbbmutató elemeket. Liszt művészetét elemezve, az egész 19. századi zenét is megítélte, ami alapján bomlasztónak tartotta a dagályosságát és a rögtönzést, de bizonyos formai újításokat értékesnek talált, például a szimfonikus költemény műfaját, az irónia zenei kifejezéseit és a harmonizálási merészségeket.

A romantikus hagyományok kritikája és az újító szándék Debussy művészetében több tekintetben is megfigyelhető. Zenéje a romantikára leginkább jellemző olasz és német zene harsogása után, csendes finomságával hívta fel magára a figyelmet. A monumentális műfajok helyett, kisebb zenei formákat választott impresszionista hangulatképei kifejezéséhez. A keleti és spanyol népköltészetre emlékeztető disszonanciái pedig Bartókot is hasonló kísérletekre bátorították.

Bartók életművét Németh a 19. századi zene felől közelíti meg tanulmányában, hogy érthetővé váljon, mire tudott építkezni, milyen művészi megoldások követésével vagy elvetésével tudta kialakítani saját zenei világát. A 19. századi romantikus zenét Németh csupán ezüstkornak tartotta a barokk zenéhez képest. Legnagyobb hibájaként azt rótta fel, hogy vívmányai a zenén túli bevonásával születnek. Ezt a jelenséget segédizmok működtetéseként értelmezi, mivel a 19. századi zene nem önmagáért való, nem csupán zenei elemekből építkezik, hanem ahhoz, hogy a befogadójára hasson, különböző zenén kívüli eszközökre és értékekre kell támaszkodnia.

Gyakori „szövetségese” a romantikus zenének a kiszélesített látómező, melybe az erkölcsi és érzelmi szféra is beletartozik. Szemléletes példaként a szerző Beethoven zenéjét említi, mivel ezt hallgatva, a befogadó valójában mögöttes tartalmakért lelkesedik. A szerzőnek tulajdonított jellemvonásokat – férfiasságot, erőt, forradalmár vérmérsékletet – rávetítjük a műalkotásra, szinte belehalljuk a zenébe. Ezzel szemben a modern művészetnek különösen fontos volt, hogy elhatárolódjon a hagyományos társadalmi értékrendtől, így az esztétikai szférát egyre inkább elválasztották a vallás és erkölcs tartományától. Ehhez híven, Bartók zenéje is visszavonul az érzelmi és erkölcsi szférától. Az ő műveit hallgatva, tisztán a zenére koncentrálunk, nem akarjuk belehallani a művész egyébként kivételes személyiségét.

Habár a zenétől el kell határolni, Németh mégis nagy figyelmet szentelt a zeneszerző jellemének. Ugyanis a Széchenyi sorsában felfedezett és Galilei drámájában megalkotott igazság-morálnak Bartók zenéjében és életútjában látta az egyik legtisztább megvalósulását. A művek szintjén például a Cantata Profanában megjelenő szarvasfiaknál mutatkozik ez meg, akik párhuzamba állíthatók Németh Galileijével, mint az igazságra szomjazó és igazságért végsőkig küzdő egyének. Ugyanakkor Kodály is felhívta rá a figyelmünk, hogy Bartók saját életét is az igazság érvényesülésének vetette alá, mikor elhagyta Európát.

A 19. századi zene másik fontos szövetségese az irodalom volt. Megfigyelhető ez a Liszt és Berlioz által létrehozott új műfaj, a szimfonikus költemény népszerűségében csakúgy, mint az operaházak felvirágzásában. A modern zenedráma három legnagyobb alakját: Verdit, Wagnert és Muszorgszkijt Németh azzal vádolta, hogy műveikben a drámaiság a zene terhére van. Ellenpéldaként Mozartot említette, kinek vokális műveiben is a zene maradt az uralkodó, mert nem az irodalmi drámát utánozta, hanem az élet drámai sokféleségét ültette át a zenébe.

Azonban más tekintetben is problémás volt az irodalmiság a romantikus zenében: újra felmerült a program- és abszolút zene paradigmája. Az abszolút zenei művek sem feltételenül tudtak elszakadni az irodalmi jellegtől, mert ha történeteket nem is közvetítettek, a címadásokkal mégis asszociációkra támaszkodtak, a fizikai hang pedig ábrázoló eszközzé alakult. A modern művészetben viszont fontos lett, hogy az egyes művészeti ágak saját területükön maradjanak. Különösen az irodalomtól kellett elhatárolódniuk önmaguk legitimálásához, mivel élt még a hagyományos elgondolás a művészeti ágak hierarchiájáról. Ez a hierarchia jelenik meg többek között Kant Az ítélőerő kritikájában, és Hegel esztétikai előadásaiban, mikor kifejtik, hogy a költészet a legmagasabb rendű művészet, mivel az a tiszta szellemihez fér hozzá, a logoszt közvetíti. A modern törekvésekhez híven Bartók is visszavonult az irodalom területéről. Zenéjével nem akart asszociációkat ébreszteni és kerülte a drámaiságot.

A romantikus művészetre általánosságban is jellemző volt az egzotikum keresése. Ez a zenében a folklórhoz való viszonyban mutatkozik meg. Számos zeneszerző merített a népzenéből, de ezt a ritmusvilág és dallamkincs gazdagítása céljából tették. Ezekben az esetekben nem számít, milyen nemzethez kötődik a kölcsönzött zenei anyag, csupán szokatlansága teszi érdekességgé, a zenemű díszítő elemévé. Ezzel a gyakorlattal szemben, Chopin lépett fel először újítóként. Ő már úgy alkalmazott egy kelet-európai zenét, hogy nem csak a népi színfoltot látta benne, hanem mint önálló, teljes jogú zenét kapcsolta bele az újkori zene áramlásába.

Bartók viszonya a népzenéhez egészen más volt. Elsősorban a tudós személyisége fordult érdeklődéssel a népi értékek felé, életművére nézve a legjobb pillanatban. Bartók ugyanis nagyratörő, mégis nagyon alázatos, szerény művész volt. Konok, magányos lélek, aki a romantika minden külsőségét elvetette, mint például a monumentalitást. Kísérletező, újító hajlamát nem a megbotránkoztatási szándék motiválta, viszont tiltakozását matematikai alapra helyezve, elszánt hadjáratot indított nemcsak az újkori zenei konvenciók, de általában véve a művészet és tudomány alaptételei ellen. Ez a folyamat pedig Németh szerint okvetlenül az önfeloldásba torkollott volna, ha nem ismeri meg a kelet-európai népzenét, melytől friss inspirációt nyerve alkotói munkája új irányt tudott venni.

A magyar értelmiségiek általános nép felé fordulása a század eleji kultúrnacionalista törekvésekből adódik, és a felismerésből hogy nincs még nemzetiséget kifejező építészetünk, szobrászatunk és tudományunk. Babitshoz hasonlóan, aki irodalmunkat összevetette a világirodalommal, Fülep Lajos a magyar képzőművészet állapotát igyekezett feltérképezni. Ahogy nemzeti irodalom megújulását egyes alkotók a parasztság megismerésében remélték, úgy a magyar zene is a népi rétegtől várhatott új eredményeket.

Bartók 1905-ben kezdett népdalgyűjtéssel foglalkozni, valószínűleg Kodály javaslatára. Előttük már Vikár Béla és Sebestyén Gyula is gyűjtött népzenét, de igazi zenei jelentőségére nem eszméltek rá. Bartók és Kodály elvetette az úri eredetű népies zenét, felismerve hogy az igazi értékeket az archaikus parasztzene őrzi. A felfedezett népzene kiemelkedő tulajdonsága, hogy a túlburjánzó romantikus művekhez képest szűkszavúság jellemzi. Ez a tiszta egyszerűség Bach fúgáinak vagy Mozart szonátáinak tökéletességéhez hasonlítható. Továbbá, ebben a zenei rétegben élnek még az egyházi, görög hangnemek, az ősi, ázsiai, hiányos, egészhangokból álló pentaton skála is, amire Bartók egy egészen új összhangzattant tudott felépíteni. A ritmusvilág megújítását is segítette, mivel a régi magyar dal parlando rubato előadásmódja és az aszimmetrikus bolgár ritmusok új lehetőségeket nyitnak a hagyományos nyugati ritmusfelfogáshoz képest. Ez a fellazulás olyan kísérletezésre inspirálta Bartókot, amilyet Ady a modern költészetbe szeretett volna bevezetni.
Közösen fogott a népzene gyűjtésébe Bartók és Kodály, művészetük mégis egész más irányt vett. Egyrészt, mert Kodály nem ment túl a magyar népzene-terület határain, csupán a magyar nép zenei javait emelte bele műzenéjébe. Bartók tudós egyénisége viszont kíváncsibb és kísérletezőbb volt, a magyar zene jellegét a különbségek alapján kívánta megmutatni. Ehhez kihasználta a Kárpát-medence népei nyújtotta lehetőségeket, és összehasonlító folklórt teremtett, majd erre építkezett zeneműveiben. Ezzel a gyakorlattal közeledett Németh Európa alatti és összemberi elképzeléseihez. Zenéje mélyebbre szállt a nemzeti rétegnél, de nem veszítette el népi jellegét, mégis a közös emberihez közeledett. A zeneszerző maga is arra a következtetésre jutott, „hogy ha a világ népzenéjét egyszer igazán felkutatnák: az egészet néhány őstípusra lehetne visszavezetni.”

A másik lényeges különbség a két életmű között, a népdalhoz való viszonyuk volt. Kodály jobban megtartotta a népdalok ének jellegét, népdalfeldolgozásaiban és operáiban is csupán keretezője a megismert népzenének. Bartók életművére nagyobb hatást fejt ki a népzene. A népdalok a kamarazenéjébe is felszívódnak, majd világzenévé alakulnak. Németh így összegzi Bartók eljárását: „A fiatalon felfedezett kincs kettős transzformáción ment át: az egybevető tudósén, amely mintegy mélyebbre nyomta Európa alá, az emberiségbe, s a Zukunftsmusiker-én, aki fölkapta s tovaragadta: a lelkében izzó zenei (s tán nemcsak zenei) jövő felé.”

Bartók művei a népzene hatására egyszerűsödtek, de tartalmilag sűrűsödtek. Az egyszólamú népdalra épülő homofón szerkesztésű művek disszonáns, egyedi harmóniavilága „matematikai fantáziát” igényelt. Bartók zenéje a romantikához képest olyan lett, mintha lefejtett volna róla minden felesleges sallangot, hogy pusztán egy elemi, eszenciális réteg maradjon, ami önmagában is nagyon tömör és komplex.

A modern zenét és a népzenét olvasztotta össze művészetében, ami által a tökéletesen szerkesztett Bach művek színvonalára emelkedett, és végül megérkezett az Európán túli zenei világhoz. Művészetének örökérvényű értéke, hogy a nyugati civilizáció vívmányait össze tudta kapcsolni a keleti népek ősi kultúrájával, ezáltal az Európa alatti szellemhez férkőzve, egy szélesebb körű új műveltséget tárt fel.  Mindezeket a feladatokat a magyar íróknak és költőknek is el kéne végezniük, hogy korszerű, nemzeti és nyugati színvonalú irodalmat tudjanak létrehozni. A bachi örökséget és Bartók életművének példamutató jelentőségét Németh László tanulmánya záró soraiban így összegezte: „A szellemi építő ösztön, amely tudja, hogy egy műnek, egy gondolatrendszernek éppúgy, mint az egész civilizációnak szerkezetében nagy kozmikus és társadalmi törvényeket kell kikristályosítani, s hatalmas ellentmondásokat egyensúlyban tartani.”

***

 
Felhasznált irodalom
JÁNOSI Zoltán, Németh László „bartóki” modellje és a világirodalom = JÁNOSI Zoltán, Fűszál és mindenség, Budapest, Holnap Kiadó, 2005.
MONOSTORI Imre, „Nemzeten át az emberiséghez”. A „magyar műhely” és a „bartóki modell” az irodalomban mint eszmény s mint valóság = Németh László esszéírásának gondolati alaprétegei, Budapest, Kortárs Kiadó, 2005.
MONOSTORI Imre, A „mély magyar” Ady és a „híg magyar” Petőfi = Németh László esszéírásának gondolati alaprétegei, Budapest, Kortárs Kiadó, 2005.
NÉMETH László, Bartók és a tizenkilencedik századi zene = NÉMETH László, Kiadatlan tanulmányok, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1968.
NÉMETH László, Magyar műhely = NÉMETH László, Kiadatlan tanulmányok, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1968.
VEKERDI László, Bartók Németh László világában = A Sors-kérdések árnyékában, Tatabánya, Új Forrás Könyvek, 1997,

Képek forrása:
http://www.larousse.fr/encyclopedie/images/B%C3%A9la_Bart%C3%B3k/1310333

https://pim.hu/object.2E85BF93-B219-412C-95C0-F3C47F9CFAC9.ivy

Címkék: