Az ember tragédiája és a kierkegaard-i filozófia

Négyesi Noémi képe

A juniorok szombati beszélgetése során többször is felmerült egy kérdés Az ember tragédiájával kapcsolatban. Többünket zavart a tény, hogy Madách mennyire leértékeli Évát, az észt és racionalitást megtestesítő Lucifer, és az ehhez közelítő Ádám alakjához képest. Éva képviseli az érzelmi oldalt, miközben nincs tudatában történelmi vándorlásuknak, és nem emlékszik korábbi alakjaira. Erre a különbségre tud magyarázatot adni Kierkegaard filozófiája a következőkben idézett elemzések alapján.

Bárdos József Ádám történelmi vándorútját a következő módon értelmezi Kierkegaard létstádium-elmélete tükrében. A paradicsomi állapot az esztétikai stádiumnak felel meg, ahonnan a bűnbeesés következtében az etikai stádiumba jut Ádám. Ezután a történelmet az etikai stádiumban járja végig, majd mikor a 15. színben megtér Istenhez, amivel a vallási stádiumba jut.[1] Az esztétikai életútra a boldogság, a harmónia és a szerelem jellemző. Az etikai stádiumban viszont már felbomlik ez az összhang. Ádám elszakad a természettől, és megszületik benne a szabadság igénye, csakúgy, mint a boldogságért való küzdésé.[2] A 13. színben Ádám kifejezetten a küzdést nevezi az élet értelmének, a boldogság forrásának:

S nem látok célt, nem érzek akadályt.
Szerelem és küzdés nélkül mit ér
A lét. (…)

A célt, tudom, még százszor el nem érem.
Mit sem tesz. A cél voltaképp mi is?
A cél, megszűnte a dicső csatának,
A cél halál, az élet küzdelem,
S az ember célja e küzdés maga.

A 15. színben Ádám úgy jut a vallási stádiumba, ahogy korábban az esztétikai létstádiumból az etikaiba lépett. Mindkét változás megfeleltethető az úgynevezett kierkegaard-i ugrásnak, ami a stádiumok közötti mozgás módját jelenti. Kierkegaard filozófiájában a magasabb szintre való lépést ugyanis mindig egy kétségbeesés előzi meg. A 3. színben ez a kétségbeesés abból fakad, hogy ráébred arra, hogy nincs többé része az isteni gondviselésben, és ekkor szembesül a természet erejével.[3] A vallási stádiumba pedig azzal jut el, hogy végső bukásában az Istenhez fordul:

Uram, legyőztél. Ím, porban vagyok
Nélküled, ellened hiába vívok:
Emelj vagy sújts, kitárom keblemet.

Ezzel elfogadta az Úr feljebbvalóságát. Kierkegaard szavai szerint, azzal, hogy elismeri, hogy az Úrnak van igaza, megszűnik aggodalma és felbátorodik a lelke.[4] Az itt olvasható kétségbeesés a kierkegaard-i legszerencsétlenebb helyzetből adódik, vagyis abból, hogy Lucifertől megismerte a jövőt, amit még át kell élnie. Ez a helyzet azért szörnyű, Kierkegaard Vagy–vagy című műve alapján, mert emlékezik a már átélt jövőre, és ez nem engedi őt reménykedni.[5]

A mű szerkezeti felépítése mellett, Éva és Lucifer tulajdonságaira, és kettejük viszonyára is magyarázatot ad Kierkegaard Vagy–vagy című műve és a stádiumelmélet. Éva legfontosabb tulajdonsága a szépség, életének mozgatórugója a szerelem az anyaság és a férfiért-valóság. Ez így olvasható Kierkegaard-nál: „A nőnek ez a léte (…) teljesen mint báj jelölhető meg”, illetve: „A nő tehát másért való lét”. Továbbá, teljesen hiányzik belőle a Lucifer által képviselt szellem, a tiszta ész és logika, ő mindent érzelmi úton közelít meg, a tudás helyett a sejtésre támaszkodik, vagyis: „még a benne lévő szellemi is vegetatív módon van jelen.” A földhöz jobban kötődik, mint Ádám, természeti-anyagi szinten él. Mindez azt mutatja, hogy Éva az esztétikai stádiumhoz tartozik, a mű egészében.[6]

Ezt az állítást bizonyítja Kierkegaard következő néhány leírása is. „Aki esztétikailag él, mindig a pillanatban él”. Ez megmutatkozik azzal, hogy Éva minden történelmi korban „benne élt”, nem emlékezett tudatosan a paradicsomi létre, a mű végén pedig nem emlékezett az álomra. „Mindig csak bizonyos határokon belül vannak ismeretei”[7], vagyis érzelmeire támaszkodik, az értelem helyett. „Aki esztétikailag él, az nem választ.”[8] Ez is igaz Évára, mert nem hozott döntéseket a történeti színek alatt, ő csak sodródott az eseményekkel. Ádám viszont – aki az etikai létben élte át a történelmet – megítélte az eszméket, és ha csalódott bennük, újat választott, amiben hihetett. „A választás mindig etikai, választani jó és rossz között lehet.”[9]

Ha tehát elfogadjuk Éva esztétikai életútját, az magyarázatot ad arra, hogy mért éli át a tragédiát másképp, mint Ádám. A tiltott gyümölcsből Éva is evett, a 3. szín végén pedig, Lucifer egyértelműen mindkettőjükre álmot bocsát, a történelmi jelenetekben mégis mást tapasztalnak. Ádám, bár mindig más szerepet kap, végig tudatában van, hogy ki is ő valójában. Tisztában van vele, hogy látogató csupán a különböző korokban, hiszen van, hogy egy eszme elbukása után, maga kéri Lucifert, hogy lépjenek tovább a történelemben.

Vezess, vezess új létre, Lucifer!
Csatára szálltam szent eszmék után,
S találtam átkot hitvány felfogásban,

Erre így ad magyarázatot Kierkegaard műve: „Aki etikailag él, meglátta önmagát, ismeri önmagát (…) nem engedi, hogy csábító lehetőségek bűvészmutatványaikkal szórakoztassák.”[10]

Évának azonban csak sejtése van a múltról, nem tud emlékezni rá, csak néhány hangulatot felidézni. A 15. színben felébredve, megint csak Ádám emlékezik az álomra. Ez a helyzet szintén magyarázható az etikai és az esztétikai stádium különbségével: „aki etikailag él, abba megvan a saját életének emlékezete, aki esztétikailag él, abban egyáltalán nincs meg”.[11]

Bárdos elemzése alapján, Lucifer – csakúgy, mint Éva – egyetlen létstádiumhoz köthető. Ő képviseli az etikai stádium hideg tudását, számító értelmét. Lucifer és Éva szembetűnő ellentéte szintén Kierkegaard művével együtt nyer értelmet: „…a szellem [a fiatal lányok] egész női egzisztenciájának tagadását jelenti”.[12]

Ezzel szemben, Gintli Tibor úgy gondolja, hogy Lucifer az esztétikai stádiumhoz köthető. Egyrészt, Lucifer végtelennek vallja létezését, azzal, hogy magát is teremtőnek tartja. Másrészt, mert ehhez a stádiumhoz tartozik az Istennel szembeni lázadás, a tagadás. ami Lucifer legjellemzőbb tulajdonsága. Fontos azonban különbséget tennünk Ádám és Lucifer lázadása között. Míg Ádám a lázadása közben is hitét keresi, így magasabb létstádiumba tud lépni, addig Luciferre ez nem jellemző, ő nem közeledik Istenhez, hanem megmarad az esztétikai állapotnál.[13]

A létstádiumok váltakozása elvezet a tragédia megoldásához, ami maga a vallási stádiumba való ugrás. Ehhez az ugráshoz Ádám utolsó kétségbeesése vezet. A kétségbeesését az okozza, hogy rádöbben, minden emberi törekvése kudarcra van ítélve, de így éri azt is el, hogy végül hinni tud.[14] Kierkegaard így ír a kudarc jelentőségéről: „ess kétségbe és szellemed soha többé nem fog melankóliától nyögni, mert a világ ismét szép és boldogító lesz számodra (…) és szellemed szabadon fog felszárnyalni a szabadság világába.”[15]

Ezt az Istentől elszakadó, majd Istenhez visszatérő emberi sorsot a legtöbben egzisztencialista gondolatként értelmezik, de Hegel filozófiájára is visszavezethető. Így jelenik meg nála ez a gondolat: „Isten meghalt, isten halott – ez a szörnyűséges gondolat, mely szerint semmiféle örök, semmiféle igaz nem létezik, a tagadás magában Istenben van; a legfőbb fájdalom tökéletes megválthatatlanság érzése, minden magasabbrendűről való lemondás ezzel függ össze. – A folyamat azonban ezzel nem reked meg, hanem fellép a fordulat; isten ugyanis ebben a folyamatban megmarad és ez csupán a halál halála”[16] Ádám tehát először elveszítette a harmóniát, majd bukásakor lemondott róla, amivel végső soron visszanyerte. Ez a harmónia értelmezhető a hegeli dialektika által felkínált szintézisként is, hiszen végül összhangba kerül az isteni és az emberi szféra, a természet és a társadalom, a halál és a halhatatlanság.[17]

Madách filozófiai ismeretei számos hasonló nyomot hagytak a művén. A megidézett tézisek mellett, ez leginkább a szerkezet felépítésén figyelhető meg. De óvatosan kell bánnunk ezekkel a párhuzamokkal, mert tragédiájában túllép az elméleti rendszereken, hogy önálló világképet és történelemszemléletet alakíthasson ki.

Irodalomjegyzék:

Baeumler, Alfred, Hegel és Kierkegaard, Jelenkor, 2010/10.

Bárdos József, Szabadon bűn és erény között, Madách Irodalmi Társaság, Budapest, 2001.

Gintli Tibor, Ádám és a torz viszony, ItK, 2000/3-4.

Hermann István, Madách és a német filozófia, Világosság, 1974/2.

Kierkegaard, Soren, A szorongás fogalma, Göncöl Kiadó, 1993.

Kierkegaard, Soren, Vagy–vagy, Osiris–Századvég Könyvtár, Budapest, 1994.

Máté Zsuzsanna, Madách Imre a poeta philosophus, Miskolc, 2010.

Kép forrásahttp://www.tillhecomes.org/kierkegaard-church-buildings/

Lábjegyzetek:

[1] Gintli 2000, 441.

[2] Bárdos 2001, 103-104.

[3] Bárdos 2001, 103.

[4] Bárdos 2001, 106.

[5] Bárdos 2001, 105.

[6] Bárdos 2001, 106.

[7] Kierkegaard 1994, 485.

[8] Uo., 477.

[9] Uo., 646.

[10] Uo. 545.

[11] Bárdos 2001, 107.

[12] Uo. 107.

[13] Gintli 2000, 447.

[14] Máté 2010, 71.

[15] Kierkegaard 1994, 515.

[16] Hermann, 1974, 76.

[17] Bárdos 2001, 109.

Címkék: