Mikor a gyermek gyermek volt: az októberi bom-foglalkozás

Napfényes, hideg reggelen kezdődött a tanév első hagyományos foglalkozása. A régi-új közösség az Uránia aulájában találkozott és a gólyatábor elsősei már felavatott junior bolyaisként csatlakoztak hozzánk, a három évfolyam együtt töltötte meg a mozitermet.

Októberi műhelytémánk a gyermeklélekkel foglalkozott, ehhez kapcsolódóan Exupéry klasszikusát, A kis herceget kellett elolvasni és Jan Svěrák Kolja című filmjét néztük meg. A film előtt Deák-Sárosi László mondott bevezetőt, amelyben röviden ismertette annak tartalmát és általában a cseh filmrendezők munkásságát, jellegzetes vonásait. Miután elsötétült a moziterem, Dvořák tajtékzó zenéjével elkezdődött a Kolja és mi máris térdig benne ültünk a történetben.

A napot közös ebéddel folytattuk az Építész Pincében, ahonnan csak pár perc séta volt a tematikához kapcsolódó beszélgetések színhelye, a Magyar Rádió épülete. A csoportok különböző szinteken szóródtak szét, Kövesdy Zsuzsanna és Deák-Sárosi László tanáraink a juniorokkal kerestek szobát, Baranyai Katalin tanárnő az összevont haladó csoporttal, Balázs Géza és Dede Éva tanárnő pedig a seniorokkal folytatta a beszélgetést.

Mi, a haladók, először A kis herceg felől közelítettük meg a gyermeklét különleges és összetett jelenségét, amire meglepő módon csak a huszadik századtól tekintettek értékként. Itthon először többek között Ady és Kosztolányi kezdtek el máshogy viszonyulni hozzá, mint a korábbiak. Manapság a didaktikus gyerekirodalmakkal (például a Pinokkióval, a Micimackóval, Michael Ende Momójával, stb.) a felsőoktatásban tanuló diákok is foglalkoznak elemzés céljából, ugyanis mint tudjuk, ez nemcsak a gyerekeknek szánt mesei síkon értelmezhető, van sorok közötti mondanivalója számunkra is.

Hamar kibújt a zsákból: több csoportra oszlunk a társaságon belül annak tekintetében, hogy kinek hogyan változott a kapcsolata a könyvvel az újraolvasás után. A kis hercegre ugyanis nagyon jellemző a szimbólumképzés, az absztrakt megjelenítés, és míg ez egy gyerek számára csupán mese, látvány, kulcsra zárt, míves kapu, egy felnőtt képes feltárni és megérteni a mögötte rejlő szimbólumrendszert. Nem volt könnyű szembesülni ezzel: volt, akinek ennek belátása szembeállította a gyerekkori tapasztalatával, volt olyan, aki ezt kellemes, nosztalgikus élményként élte meg, ugyanakkor lehetett ezt „csendes matematikusként” is olvasni, Exupéry életművéhez visszacsatolva értelmezni a történetet.

A kis herceg a középkori moralitásokhoz hasonlóan alakmese: kiemeli az értékeket, az emberi gyöngeségeket, példákat és ellenpéldákat sorakoztat fel oktató jelleggel. A bolygók elkülönülést, végtelenséget jelképeznek, személyeket vagy ellentétpárokat, amelyek habár kapcsolatban állnak, nem lépnek egymással interakcióba. Ez a világ az emberi kapcsolatok csillagrendszereként is értelmezhető.

A Kolja gyermekfigurája is hasonlít erre a modellre: ártatlan, nem tudja megjátszani magát és képes előítéletektől mentesen, befogadóan szemléli a világot. Mivel mindannyian megéljük ezt az állapotot, olyan ideát képvisel, amivel kapcsolatban feleleveníthető emlékeink vannak, képes visszavezetni minket a valódi igényeinkhez, a tiszta állapothoz. Ezen a módon hat Loukára, a történet főszereplőjére is, aki pénz- és élvezetorientált módon tengődő művészként egy alku miatt kénytelen magához venni a fiút. Ám Kolja erős igénye a stabil, kölcsönös érzelmi viszonyra merőben más, mint azok a laza és egymással felcserélhető, megtervezett románcok, amelyekhez a férfi hozzászokott. A gyerek rengeteg figyelmet igényelt és nem lehetett manipulálni: rá kellett venni, hogy megbéküljön, meg kellett dolgozni az együttműködéséért. Ennek a harcnak a végére alakult ki a mind a két fél részéről beismert, elengedni tudó szeretet, ami újraírta Louka értékrendjét és életét is.

Számos példát láthatunk még szépirodalmi és filmművészeti alkotások között, amelyek egy gyerek világnézetét vagy hatását értelmezik: többek között Dickens Karácsonyi éneke, Giuseppe Tornatore Cinema Paradiso, Roberto Benigni Az élet szép című filmje ; Émilie Ajar Előttem az élet című regényében gyermeknyelven írt  narrációval követhetjük végig az eseményeket.
Nekem a foglalkozás közben a Berlin felett az ég jutott eszembe újra meg újra, de nem a film maga, hanem az azt végigkísérő, részletekben bevágott Peter Handke-vers, az Ének a gyerekkorból. Ha a beszélgetés alapján elegyíteném a film és az olvasmány mondanivalóját, én is arra jutnék, ahová ez a vers végül kiszalad: hogy nem szabad múlt időbe tennünk a bennünk élő gyermeket, mert azok tulajdonképpen még mindig mi vagyunk.

"mikor a gyermek gyermek volt, / (…) minden hegycsúcson még nagyobb hegycsúcsra vágyott, / s minden városban egy még nagyobb város után. / jó érzés volt, mikor a fa csúcsán cseresznyéért nyúlt, / mint ahogy ma is még. / megijedt minden idegentől / mint ahogy ma is még. / úgy várta az első havat, / mint ahogy ma is még. // mikor a gyermek gyermek volt, / egy botot lándzsaként a falnak dobott, / s az ott rezeg ma is még."
(A vers eredeti terjedelmében olvasható magyar fordítással és németül.)
 

Címkék: