A székely jogról és társadalomról

Deák-Sárosi László képe

Röviden összefoglalom, illetve kiegészítem hozzászólásomat a zánkai BOM táborban Dr. Takács-Sánta András által tartott előadáshoz, amelynek címe: „A kisközösségek szerepe egy fenntartható kultúra kialakításában”. Az előadó révén a fenntartható kultúra megvalósítására törekvő próbálkozások szemléletes és hasznos példáiról szerezhettünk ismereteket. A kisközösség-szerveződések többnyire kísérleti jellegűek, kevés helyen, kevés embert vonzanak be. Mindezek mellett érdemes tekintetünket olyan példára is vetni, amelyik bevált, működő, és saját nemzeti kultúránk része. Az előadó maga is említette, hogy terepmunkáik során maguk is tanulmányozták a székely falvak gazdasági-közösségi struktúráját, és a tanulságokat igen hasznosnak tartják. Mindezt azzal egészíteném ki, hogy a székely falvak jogi, gazdasági és társadalmi struktúrájának alapja nem egyszerűen a helyi vidéki szokásrend, hanem egy régi, mondhatni ősi kultúra része.

A székely társadalom legkevesebb nyolcszáz éven keresztül önálló autonómia volt a Magyar Királyságon belül. Ország volt az országban, saját közigazgatási, igazságszolgáltatási, katonai rendszerrel. Minden székely ember szabadnak, sőt nemesnek minősült. Nem fizettek adót a királynak, csak önkéntes adományként, a Székely Nemzetgyűlés határozata alapján küldtek családonként egy-egy ökröt, ha az uralkodót épp megkoronázták, megnősült, vagy fia született. Az adómentesség fejében a székely ember köteles volt hadba vonulni, ha az országot támadás érte. A székely autonómia a jogállás többszöri változásával ugyan, de 1976-ig volt érvényben. Kezdeteit nehéz pontosan meghatározni, de legkésőbb a 895-os honfoglalástól vagy második honfoglalástól. Eddig úgy tudtuk, hogy a székelyek ispánját és ezáltal az önállóságukat legkorábban 1235-ban említik krónikák, de idén Kordé Zoltán a Hereditas Siculorum című konferencián ismertette Freisingi Ottó krónikájának részletét, amely szerint 1146-ban a székely hadakat már az ispánjuk vezeti. Semmilyen megalapozott tudományos bizonyíték nincs arra, hogy a székelyeket a 13. században telepítették volna Erdély keleti részére.

A székelyek jogi, katonai és közigazgatási vezetője az ispán volt, akit a király jelölt, de a székelyeknek kellett megválasztaniuk. Fölötte csak a király állt, de mindkettejüket a helyi és általános törvények kötelezték. A székely önállóság egyik nagyon fontos jelképe és gyakorlati megnyilvánulása volt, hogy még egy felségárulással halálra ítélt székely vagyona sem szállt a királyra, hanem a helyi közösségé maradt. A székely jog nagyon sokáig egyaránt védelmezte a személyi, a kisközösségi és a (székely) nemzeti tulajdont. A földet nem lehetett eladni idegennek, és a helyiek cserekereskedelmét is szigorúan szabályozta. Mindenkinek annyi földje volt és lehetett, amennyit képes volt megművelni. Volt még közösségi tulajdon, amelyet közösen vagy felváltva használtak. A székelyek nem tartottak szolgát, és maguk sem szolgáltak. Ennek következménye egyebek mellett ugyanis az, hogy a Székelyföld megmaradt homogén, de legalábbis többségi magyar szigetként Erdély közepén. Erdély egyéb részei is magyar többségűek voltak, de a nemesurak olcsó munkaerőt a hegyeken túlról telepítettek be a birtokaikra, ahol azok elszaporodtak. Hasonló jelenségek tanúi vagyunk ma Nyugat-Európában. A németek évszázadokig távol tudták tartani a törököket fegyverekkel. Az utóbbi évtizedekben viszont azok munkavállalói vízumokkal bevették a váraikat.

A székelyek legnagyobb közigazgatási egységei a székek voltak. Számok időben némileg változott, és 7-12 között volt attól függően is, hogy az úgynevezett fiúszékeket beleszámolják-e, vagy sem. A székek nemzetségek szerint szerveződtek, és a hagyomány az ősfoglalásra vezeti vissza a területi felosztást. A kisebb egységeket különböző módon szervezték és vezették. Érdemes megfigyelni még a vezetést a települések szintjén, ahol még a falvakat is tízesekre osztották, és képviseletet biztosítottak nekik a közügyek intézésében. Annak ellenére, hogy a székek nemzetségi alapon oszlottak meg szervezeteiket nagyfokú demokratikus jellemezte. Mindenféle tisztséget választott képviselők láttak el a közigazgatástól a törvényhozás valamennyi szintjéig. A tisztségekre az embereket mindössze egy évre választották, és tizenkét évig az illető nem volt újraválasztható, de annak a közeli rokona sem. Nem voltak tehát megélhetési politikusok. A demokratikus kontroll erre a rövid időre megválasztott elöljárókra is kiterjedt. Ha például egy esküdtet vagy egy bírót azon értek, hogy nem a tények és az igazság szerint ítélkezett, akkor megnyúzták, és a bőrét szalmával kitömve közszemlére tették.

A székelyek közösségi jogait az évszázadok során több király, fejedelem elismerte, megerősítette, mások pedig időről-időre megnyirbálták. A székely szokásjog egyik legfontosabb (de nem is a legkorábbi) kodifikációja Werbőczi Hármaskönyve. Érdemes megfigyelni, hogy az 1514-es parasztlázadás utáni sokkoló történelmi helyzetben a király jogi megbízottja nem vonta kétségbe a székelyek ősi jogait, hanem a királyi hatalom és az állam nevében tudomásul vette, a törvénykönyvbe pedig belevéste. Oka, ürügye lett volna ugyan a „kritikára”, ha más miatt nem is, de azért, mert Dózsa György székely születésű ember volt.

A székelyek jogfosztása kisebb-nagyobb léptékben történt. Először a sókitermelés jogát vették el tőlük és tették meg király monopóliumnak – leghatározottabban 1492-től. A jogfosztás az ország 1526 utáni szétesése után vált gyakoribbá, különösen a többszöri polgárháború sújtotta Erdélyi Fejedelemség idején. Az alapja mindig a kettős mérce volt. A király vagy a fejedelem folyton meg akarta adóztatni a székelyeket, miközben az ország védelmére is befogta őket az ősi szokásjog szerint. Több lázadás és polgárháborús összecsapás forrása volt a kettős adóztatási kísérlet. Mai szemmel kissé furcsának tűnik a haza védelmében kapott adómentesség, de a korabeli viszonyok a székelyek mellett tanúskodnak. Minden király és fejedelem akkor sietett oklevélben megerősíteni a székelyek szabadságjogait, amikor azok katonai segítségére volt szüksége. Mátyás király is egyik hadjáratában, két csata között 1473 karácsonyának havában állított ki ilyen oklevelet. A székely haderő, a gyalogosok és a lovasság egészen a 19. századig az egyik legütőképesebb részét képezte a magyar királyi hadseregnek. A székelyek segítőként és zsoldosként is harcoltak például Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király oldalán. Báthory csapatai, akik közt a későbbi Székely Mózes fejedelem is harcolt, Rettegett Ivántól is visszafoglaltak lengyel területeket.

A székely falvak önfenntartó kultúrája tehát nem csupán egy vidéki, helyi szokásrend része, hanem egy nemzetnyi autonóm terület lakosságáé. A székely társadalom és ország évszázadokon keresztül őrizte a feudalizmus előtti magyarság jogi, gazdasági és társadalmi rendszerét. A fenntarthatóságban egyaránt fontos szerepet játszott a törvény, az alulról szerveződő képviselet és a kisközösségek kontrollja. A jogi kategóriák és a tulajdonformák nem elszigetelten léteztek, hanem a székelyek gazdasági-társadalmi életükbe beágyazva. A fenntarthatóságot olyan írott és íratlan szabályok tették lehetővé, mint például az öröklődés rendje. Az újabb generációknak a tulajdon átörökítését a család és a nagyobb kisközösségek szervezett segítsége tette lehetővé. A fiúknak házat építettek, a lányoknak jószágokat és bútort biztosítottak. Az „őst” a legkisebb fiúgyermek örökölte.

Fontos még megemlítenem a fenntarthatóságban a közösségi tulajdonformák szerepét. Az idők során kialakult egy olyan tulajdonforma, amelyet közbirtokosságnak hívnak. Ez a társulási forma a földek közös hasznosításán alapul, azonban lényegesen különbözik a termelőszövetkezetekétől. Az erdők, legelők és egyes termőterületek közös hasznosítása abban a kisközösségi rendszerben volt lehetséges, amelyik a székely társadalom igazságosságán és demokratizmusán alapul. A székely jog nem tette lehetővé a nyerészkedéssel történő földvásárlást és a felhalmozást. A közösség és a törvény tartotta ezen az úton az eltévelyedni óhajtókat. nagyon fontos, hogy egy negatív példával illusztráljam, hogy mennyiben volt védőháló a székely jog. Amikor 1876-ban egy törvénnyel megszüntették a székely székeket, és a Székelyföldet betagolták a vármegyerendszerbe, azzal meg is szűnt a sok évszázados kisközösségi és székely nemzeti gazdálkodás és társadalmi rendszer jogi védőhálója. Amikor az ipari és polgári forradalom külső nyomására szabad adásvétel tárgyává vált a székelyföldi termőföld, ezzel a „szabadsággal” még a helyiek sem tudtak élni. Dédnagyapám például az alsósófalvi székely gazda az 1976-os évet követően felhalmozásba kezdett. Nem nyerészkedett, de rengeteget dolgozott. Egyik földet vásárolta a másik után, egyik házat a másik után. Amire már annyit halmozott fel, hogy nem győzte a vagyonát kezelni, belehalt a nagy hajtásba 53 évesen. A fia, a nagyapám pedig felvésette a sírkövére: „Három sing a jutalom, ezért szerezhetett sok vagyont.” A három sing a szemfödél méretére utal.

Egy fenntartható életteret nem csupán a közösség, és nem is csak a jog őrizhet meg, hanem a kettő együttvéve. A jognak az adott társadalom életformájából, a közösségi és gazdasági viszonyokból kell felépülnie. Hosszú távon e kettősség vagy hármasság nélkül nincs fenntartható állapot. Érdemes tehát közelebbről is megvizsgálni a magyarság ősi jogi-társadalmi-gazdasági rendszerét sokáig megőrző székelység életét, kultúráját. Sok érték átmenthető a mába is. Megfontolandó például a demokratikus képviselet ellenőrizhetőbbé tétele: a ciklusok rövidítésével, az újraválaszthatóság ritkításával, a szigorúbb számonkéréssel.

A legközvetlenebbül hasznosítható a székely közösségi tulajdonformák felelevenítése, azon belül is konkrétan a közbirtokosságé. Ez részben már meg is történt. A mai törvényi viszonyok is megengedik a közbirtokosságok alakulását és újraalakulását. A Székelyföld számos településén 1990 után újraalakultak a közbirtokosságok elsősorban az erdők és a legelők közös hasznosítása céljával. A jelenségre a magyarországi társulások is felfigyeltek. Létezik például olyan terve a Gazdaköröknek, hogy a közbirtokossági tulajdonformát és gazdálkodási módot széles körben elterjessze az anyaországban is.

Az ilyen kezdeményezések nagyon hasznosak, ugyanakkor érdemes arra figyelni, hogy nem lehet egy tulajdonjogi és gazdálkodási formát elszigetelten kiemelni egy nép, nemzet kultúrájából. Ahhoz, hogy mindez jól működjön, egyéb jogi és kulturális elemeket is fel kell eleveníteni. Hogy csak két fontosat említsek, a nemzeti tulajdon mibenlétének és védelmének újbóli meghatározását, illetve a közösségi értékek és szabályok, szokások felelevenítését. Azokat, amelyek a mieink és a mieink voltak. A magyar nemzet részét képező székely nemzeté, akik megőriztek valami olyasmit, amit a feudalizmus és az azt követő rendszerek megpróbáltak elfeledtetni.

***

 

A témáról részletesebben:
Dr. Csiby Andor: A székely közbirtokossági vagyonok eredete, történelmi és jogi fejlődése az ősfoglalástól napjainkig (1939)
http://mek.oszk.hu/07600/07647/07647.pdf
Deák-Sárosi László: A székely autonómia történetéről – I-IV. rész
http://erdely.ma/multidezo.php?id=137084&cim=a_szekely_autonomia_torteneterol_i_resz
Szekeres Lukács Sándor: A székely jogról
http://www.sznt.ro/hu-sic/index.php?option=com_content&view=article&id=368%3Aa-szekely-jogrol&catid=19%3Atanulmanyok&Itemid=25&lang=fa
Szekeres Lukács Sándor: A Székelyföld autonómiájáról röviden
http://www.sznt.ro/hu-sic/index.php?option=com_content&view=article&id=365%3Aa-szekelyfoeld-autonomiajarol&catid=19%3Atanulmanyok&Itemid=25&lang=fa

Kép forrása: www.erdely.ma

Címkék: