Lohengrin a Wagner-napokon

Vasárnap este a Művészetek palotájában jártam, és a diákjegy kitűnő intézményének hála be is jutottam a Budapesti Wagner Napok soron következő előadására – ráadásul a földszinten, középtájon kaptam helyet, ami normál esetben egy magamfajta egyetemistának (és általában a potenciális magyar közönség jelentős részének) még évente egyszer is megfizethetetlen volna. Mindenesetre, ha már ilyen szerencsésen – és olcsón – bejutottam, valóban világszínvonalú előadást élvezhettem. A megáradt Duna partján álló épületben színre vitt Lohengrint bizony még Bayreuth is szégyenkezés nélkül vallhatná magáénak, ha ugyanezt a produkciót ott állították volna színpadra. Az immár nyolcadik alkalommal megrendezésre kerülő Budapesti Wagner Napokat néhány éve egyes kritikusok egyenesen a „kis Bayreuth” jelzővel illették, ami szigorúan az előadások művészi színvonalát, például éppen a szóban forgó idei Lohengrinét, tekintve talán nem is tűnik olyan nagy túlzásnak.

Tiszta lelkiismerettel mondhatom mindezt, annak dacára, hogy az előadás véleményem szerint meglehetősen gyengén indult. A Magyar Rádió szimfonikus zenekara Vajda Gergely vezényletével meglehetősen felejthető teljesítményt nyújtott a nyitányban. Az általuk választott tempóban és dinamikával a zenekari bevezetőnek esélye sem volt kiváltani azt a csodálatos, éteri lebegést idéző hatást, amely a valóban kitűnően sikerült előadások sajátja. A kezdő színpadkép és a teljes látványterv első látásra szintén nem ígért sokat, a múlt század fordulójának katonai uniformisait idéző jelmezek használata az utóbbi évtizedek Lohengrin előadásaiban szó szerint unalomig elkoptatott klisévé vált.

A felvonás második felében azonban, miután Lohengrin páriadalban legyőzi Friedrich von Telramundot, hirtelen lekerültek az uniformisok és a kar tagjai a legkülönfélébb színes ingekben pompáztak – s az egyenruhák csak a harmadik felvonás végén jelentek meg újra. A rendezés összességében nem különösebben igyekezett koncepciót erőltetni a darabra, inkább azt az utat választotta, hogy egy sztenderdnek mondható, összességében meglehetősen kommersz rendezésre épít, ám azt több helyen rendkívül szellemesen megfricskázza, különösen az esküvőn alkalmazott „biztonsági szolgálat” által használt bombakereső detektorok és (valódi élő) németjuhász kutyák szerepeltetése hatott nyilvánvaló ironikus éllel. Mintha a rendező ezzel gúnyolná ki azt a tendenciát, amely az utóbb évtizedekben legcsekélyebb koncepció és ötlet nélkül „modernizáló” rendezések garmadáját hívta életre.

Mellesleg éppen a rendező, Marton László volt az egyetlen a produkció valamennyi résztvevője közül, akinek a teljesítményével a közönség nem volt egyöntetűen megelégedve, az előadás végén egy kisebb csoport hangot is adott nemtetszésének a rendezéssel kapcsolatban. Noha én személy szerint legkevésbé sem tartom a rendezést konfrontatívnak, és őszintén szólva nem is igazán értem, mi baja lehet ezzel bárkinek is – ennek ellenére nem nagyon bánom, hogy életemben először találkoztam Magyarországon olyan közönséggel, amely nem csak udvarias mosollyal megtapsol mindent, amit elé raknak. Ebben a konkrét esetben ugyan egyáltalán nem értek egyet a fújolókkal, viszont becsülöm, hogy nekik legalább van valamiféle önálló véleményük a darabról, ami bizony a hazai színházak és koncerttermek közönségéről sajnos nem mindig mondható el. (A Magyar Állami Operaházban pl. ennél sokkalta gyengébb rendezéseket tapsoltak meg több ízben a fülem hallatára.)

A rendezésre adott ambivalens reakció fényében annál értékesebbnek tűnhet az a teljesen egyöntetű lelkesedés, amellyel a közönség az énekesek teljesítményét díjazta. Ezúttal tökéletesen egyet kell, hogy értsek, az énekes gárda valóban rendkívül magas színvonalú produkciót nyújtott ezen az estén – ráadásul ritka szerencsénkre (és nyilván a szervezők gondos munkájának köszönhetően) pontosan a legjelentősebb szerepekben láthattuk a leginkább emlékezetes alakításokat. Kovácsházi István imponáló magabiztossággal szólaltatta meg a címszerepet, Ricarda Merbeth Elzájáról szintén ódákat lehetne zengeni, s a produkcióban résztvevő legnagyobb név, a Wagner-szopránok között túlzás nélkül világsztárnak számító Linda Watson is igencsak kitett magáért. Az ezen az estén Ortrud szerepét alakító énekesnő mind a hangjával, mind a játékával fényesen bebizonyította, hogy joggal tartják őt számon világszerte a Wagner-éneklés legnagyobb élő alakjai között. Azt hiszem, akik hallották a második felvonás nyitó jeleneteit ezen a vasárnap estén, aligha szállnának vitába azzal a kijelentéssel, hogy az ováció, amivel a közönség a művésznőt ünnepelte, ezúttal korántsem csupán a nevének, hanem teljes joggal az általa nyújtott művészi teljesítménynek szólt.

Az előadás összességében tehát nagyon jónak mondható, Wagner remekműve valóban méltó tolmácsolásban hangzott el Budapesten. A gyakorlott wagneriánusok ismét szembesülhettek vele, hogy a mester érett stílusa miként nőtt ki a romantikus opera tradíciójából. Sok minden jelen van már benne, ami a kiforrott Wagnerben is megtalálható, ám mégis sokkal áttekinthetőbb módon – a hangszerelés, a vezérmotívumok hálózata, minden sokkal transzparensebbnek tűnik, mint a későbbi zenedrámákban. Az egyik szünetben eljátszottunk azzal az abszurd gondolattal, hogy milyen lenne a Lohengrint a Ring és a Trisztán ismerete nélkül hallgatni. Alighanem, ha ott ülhettünk volna a Liszt által vezényelt weimari ősbemutatón 1850-ben, minden valószínűség szerint letaglózott volna minket a darab komplexitása és modernsége, noha mai, 21. századi hallgatóként arra a megállapításra jutottunk, hogy a későbbi zenedrámákhoz képest a Lohengrin valósággal normális romantikus operának tűnik. Ha nagyon sarkítva (és az ortodox wagneriánusokat nagyon felháborító módon) akarnék fogalmazni, azt mondhatnám a Lohengrin volt a mester utolsó darabja, mielőtt teljesen megőrült volna. Ez a „szent őrület” ugyanakkor zseniális, ám a Wagner előtti romantikus opera perspektívájából nézve zseniálisan lehetetlen műveket eredményezett.

Aki tehát most szeretne megismerkedni Wagner művészetével, annak mindenképpen csak ajánlani tudom mind a művet, mind az előadást – mindkettő tökéletesen alkalmas rá, hogy egy életre szóló rajongás alapjait vesse meg. Azok pedig, akik már ismerik és szeretik a mester zenéjét és a darabot, szintén ne hagyják ki a következő előadást, maradandó élményt mulasztanak el, ha megteszik.

(Kép: www.bbc.co.uk)

Címkék: