BOMolásnak indult, több lett belőle

Három éve kissé megszeppenten várakoztam a Színház és Film Intézet Reviczky utcai volt irodájában a Bolyai Műhely felvételijének második napján, kezemben szorongattam az önéletrajzom és motivációs levelem kissé gyűrött paksamétáját. Csupán néhány nappal korábban értesültem a Műhelyről, félve néztem végig a tanárok és kuratóriumi tagok névsorán. Régóta vágytam egy olyan lehetőségre, ami nem terheli meg a pénztárcámat, Budapesten van, és kielégíti azt a vágyamat, hogy képezzem magam. Felcsillant a szemem, amikor megláttam a kulcsszavakat.

Irodalom. Film. Művészetek. Közösség.

Nem is gondolhattam volna, hogy ilyen szerencsém lesz. Sokszor nehéz elhitetnem magammal is, hogy a Bolyai ennyi ajtót nyitott meg előttem, és több tudáshoz adta a kulcsot a kezembe, mint az egyetemi éveim összevéve. Kaptam tőle új kedvenc írókat, filmeket, irányzatokat, szemléleteket; megmutatta, hogy a gimnáziumi irodalomórákon unalomig ismételt művekről is lehet másképp beszélni; rengeteg új ismeretséget jelentett, akikről bátran elmondhatom, hogy a barátaim lettek. Tálcán kínálták fel a lehetőségeket, kapkodtam is utánuk bőszen, és hiszem, hogy az életfelfogásom javában pozitív irányba fordult még akkor is, ha nem voltam teljesen elégedett mindennel.

Június első szombatján kora tavaszi időben köszöntöttük egymást az Uránia előtt, ezúttal az utolsó hivatalos foglalkozásomon vettem részt. Örültem az érkező embereknek, szinte minden műhelytaggal lett volna miről külön beszélgetnem, és ahogy bevonultunk a Fábri-terem félhomályába, elkezdődött az utolsó filmünk, Bereményi Géza A tanítványok című műve. Majd egy jóízű ebéd után átsétáltunk a beszélgetés helyszínére.

Talán sorsszerű, hogy az olvasmányunk Móricztól A boldog ember és Ady Endre verse, az Üzenet egykori iskolámba volt. Mert ezúttal üzenhetem egykori iskolámba, a Bolyaiba: három év alatt nagyon sokszor éreztem magam boldog emberként ebben a közösségben, ezekkel az emberekkel. Csak remélni tudom, hogy lesz folytatása is.

Címkék: