Vonzó természettudományok

Természettudományos nap a Bolyai-műhelyben. A Föld éltetői erői című BBC-sorozat három része az Urániában: Vulkanizmus, Légkör, A kivételes Föld. Persze kicsit hatásvadász, szinte beleszédülök a sok zummolásba (zoom), nem tudom, miért gondolják a rendezők, hogy a figyelmet csak az a képi közhely ragadja meg: hogy nézzük távolról a kis sárgolyónkat, majd iszonyatos sebességgel ráközelítünk és kikötünk a családi házunk tetején… További érdekes hasonlatok: a Föld hűtőház volt, fűtőház lett – a széndioxidnak köszönhetően. Minden részben előjönnek az élet első megnyilvánulásai: a sztromatolitok (3 MRD év); kezdetleges élet, melyből véletlenek során fejlődött az összetett élet. Szó van a fölmelegedés esetleges következményétől: szibériai klímabomba. A véletlenek nagy szerepe az antropogenetikum létrejöttében: légkör, klíma, a Jupiter védő szerepe, a Hold szabályozó szerepe, a katasztrófák hatása az evolúcióra (mexikói meteorbecsapódás), végül: Meg kell menteni a Földet? Nem, magunkat kell megmenteni, a Föld túlél bennünket…

A film után látogatás az ELTE természettudományi karán. Márialigeti Károly és Juhász András tart előadást és bemutatót. Márialigeti professzor folyamatos kérdésekkel előregördített előadása arról, hogy mi van egy pohár vízben (láthatatlan élővilág). Juhász András Simonyi Károlyról beszél. Az ELTE TTK folyosóján áll Simonyi első magyarországi részecskegyorsítója (1951. december 22-én a Soproni Egyetemen maga ült bele a fémdobozba a mérést végezni). Simonyi fizika-kultúrtörténete ma sok helyen kötelező olvasmány, s nem egyszerűen csak fizikatörténet, hanem a tudomány/gondolkodás története. A fizika egy világméretű játszma szabályait keresi. Az okokra nem biztos, hogy választ ad, de a szabályokra igen. Simonyi példamutató egyéniség: Bay Zoltán tanítványa, fiatalon sikeres kutató, majd 56 után háttérbe szorítják, itt marad, s a fizika kultúrtörténetének megírásával alkot maradandót.

Juhász András fölveti: milyen furcsa, hogy ma azzal dicsekszik valaki a médiában, hogy „hülye a matematikához és a fizikához, s ettől jó fej”. Ha valaki azt mondaná: „hülye Madáchhoz és Adyhoz, akkor meg bunkó”. (Kérdés, hogy milyen „etika” alapján dicsekedhet valaki műveletlenségével a médiában…) Az előadás végén egy irodalmár fiú odamegy a professzorhoz: beülhetne máskor is az előadásaira? (Persze, az egyetemi előadások nyilvánosak. A Bolyai-műhely tagjai pedig sokfelől szerveződnek.) Én meg arra gondolok, hogy minden az általános és középiskolai órákon dől el: hogy egy tanár képes-e megragadni a tanítványai figyelmét, vagy nem. És ez az, ami belülről jön, nem tanítható, és az tanárképzésre való fölvételkor nem vizsgálható. Puszta szerencse, hogy olyan tanárral találkozzunk, aki vonzóvá teszi számunkra a fizikát, biológiát, kémiát, matematikát…, na jó, és az irodalmat. (Hogy a nyelvészetet is, arra, azt hiszem, még nem volt példa…)

Levezetésül sétálunk egyet a TTK új épületében. Megnézzük a tetőteraszról a kilátást, megcsodáljuk a visszhangot az aulában (no meg a Nobel-díjasok mellszobrait is). Hogy a TTK-n előző éjjel tartott egyetemi nap iszonyatos szemétkupacai hogyan illenek a képbe, arról jobb nem szólni…

(Az írás olvasható az alábbi linken is.)

Címkék: