Werckmeister harmóniák – Vitatható-e a valóság?

Életem egyik legérdekesebb napja volt a legutóbbi BOM-foglalkozás, élesben tesztelhettem azt, hogy mennyi energiával rendelkezem. Előzetesen annyit szeretnék jelezni minden olvasónak, hogy tapasztalataim alapján nem javaslom senkinek, hogy a legkimerültebb állapotában vágjon bele Tarr Béla Werckmeister harmóniák című filmjébe – mégha csak a három órás rövidített verziót tekinti is csak meg –, az pedig végképp rosszul sülhet el, ha ezek után a valóságértelmezésről hallgat vitát az említett illető. Mindenesetre bebizonyosodott, hogy a kitartás meghozza gyümölcsét, és átléphetjük a fáradtságunk által emelt korlátainkat!

A szombati foglalkozásomat egy betegség, több ébren töltött éjszaka, hajnalig tartó simítások a szakdolgozatomon, valamint mindössze egy órás alvás előzte meg, aminek azt hiszem, meg is lett az eredménye. A napba úgy vágtam bele, mint egy mosott rongy, és az előzetesen kapott információm alapján eléggé félve ültem be a moziba. Örömmel mondhatom, hogy pozitívan csalódtam, a film kifejezetten tetszett. Az ismerőseim, akik látták a Werckmeister harmóniákat, nem túl sok jóval kecsegtettek, túl hosszúnak, vontatottnak, unalmasnak mondták. Engem viszont már a legelső jelenettel megnyert magának, a nap hátralevő részében „én voltam a Nap”. A történet- és időkezelés ragadott magával leginkább, bár azt el kell ismernem, hogy időnként nekem is túl sok volt a hosszú távolodó séta a sötétben, vagy a teherautó másfél perces érkezése. A film mindenesetre felkeltette az érdeklődésem, biztos vagyok abban, hogy a hat órás eredeti verziót is megnézem majd, de lehetőleg kipihentebb állapotban.

A filmet követő beszélgetés nagyon jó hangulatban telt a Batthány téren, Baranyai tanárnő férjének irodájában. Mindenki elmondta véleményét és a gondolatait a filmről, megvitattuk a legfontosabb kérdéseket, mint például a főszereplő jellemével kapcsolatos észrevételeinket, a történések mögötti pszichológiát. A beszélgetés abból a kérdésből kiindulva, hogy őrült-e a főszereplő, egy izgalmas vitába torkollott. Érveket és ellenérveket hallhattunk arról, hogy mi a valóság, mit érzékelünk annak, és hogy az, amit valóságként fogunk fel, tényleg elkönyvelhető-e valóságként. Ha nem a végkimerülés szélén hallgatom végig ezt a beszélgetést, valószínűleg még inkább élveztem volna a vitát, és hozzá is szóltam volna, így viszont csak hallgattam a röpködő információnyalábokat.

A nap levezetéseként a kedvenc verseinkről beszélgettünk, melyek József Attila tollából származnak. Én nem kifejezetten kedvelem a költőt, a versei szerintem túl negatívak, az amúgy is pesszimista hangulatomra olvasás közben csak rátesz egy lapáttal. A foglalkozást megelőző napokban rengeteg verset olvastam a költőtől, míg végül megtaláltam az abszolút kedvencemet: A számokról című költeményt. Ez a vers szerintem nagyon hasznos tanáccsal látja el az embert: csak mások által lehetünk többek.

Számomra a nap is ezzel az élménnyel volt teli, számos olyan észrevétellel és gondolattal gazdagodtam, amely magamtól nem jutott volna eszembe és magamtól fel sem tűnt volna. Azt hiszem ez volt a nap legfontosabb üzenete, sokkal többet kaphatunk másoktól, mint gondolnánk.

(Kép: filmtett.ro.)

Címkék: