A „valódi” Werckmeister-harmóniák

Tarr Béla filmje kapcsán jogosan vetődhet fel a kérdés bárkiben, hogy tulajdonképpen kicsoda az a filmben is emlegetett Andreas Werckmeister, és pontosan miről is van itt szó? Miről beszél Eszter úr, hogyan és miért hangolja oda-vissza öreg zongoráját? És egyáltalán, hogy jön ide a zene? Ezekre a kérdésekre szeretnék röviden választ adni, mivel úgy érzem, a műhely tagjai közül leginkább az én szakterületemhez áll közel a kérdés.

Andreas Werckmeister 1645. október 30-án született a türingiai Harz-hegységben, és tulajdonképpen egészen 1706 októberében bekövetkezett haláláig szűkebb hazájában, Türingiában működött orgonistaként, zeneszerzőként, orgonaépítőként és zeneelméleti művek szerzőjeként. Hírnevének elsőszámú alapja, hogy (egyébként tévesen) neki tulajdonítják az ún. egyenletes temperálás feltalálását a nyugati zenében. Ennek lényege címszavakban a következő: a zenei hangok magassága ugyebár a rezgésszámuktól (frekvencia) függ, az egyes hangközöket pedig a két hang frekvenciájának aránya alapján halljuk (pl. az oktáv aránya 2:1, a tiszta kvinté 3:2, a tiszta kvarté 4:3 stb.). Az érett barokkig (vagyis nagyjából a 17-18. század fordulójáig) az európai zenében a hangszereket is ezen arányok szerint hangolták tisztára.

Csakhogy ennek az ún. tiszta hangolásnak a 17. század második felére nyilvánvalóvá vált az a hiányossága, hogy valójában csak egyetlen hangnemre lehetett az egyes hangszereket (pl. orgonákat, csembalókat, de akár a vonós instrumentumokat is) tisztán behangolni, mivel ha a felhangrendszer alapján hangolunk, akkor a kromatikus skála egyes félhangjai között nem lesz pontosan azonos a távolság. Ez az eredetihez közeli hangnemek esetében még nem jelent igazából hallható differenciát, a távolabbi (vagyis több előjegyzés távolságban lévő) hangnemek azonban még nem igazán avatott fül számára is bántóan hamisan szólalnak meg.

A természetes hangrendszer ezen „tökéletlensége” Werckmeister korára kimondottan kihívássá vált a hangolással foglalkozó elméleti szakemberek számára, mivel a zene „fejlődése” abba az irányba haladt, hogy egyre több különböző hangnemet használjanak az egyes művekben. Akár úgy is, hogy darabon belül váltanak hangnemet (modulálnak) az egyes szerzők, ezáltal végképp kizárva a hangszer áthangolásának lehetőségét (persze egy orgonát például mindenképpen napokig tart áthangolni, tehát egy adott koncerten vagy misén biztosan nem hangozhatott volna el egymás után pl. egy G-dúr és egy g-moll tétel). Werckmeister és kollégái a kérdést úgy próbálták megoldani, hogy szakítottak a teljesen felhangrendszeren alapuló tiszta hangolással és a különbségeket úgy próbálták meg „eloszlatni”, hogy az egyes kvinteket mindig egy kicsit „arrébb” hangolták, ezáltal minden hangnem hamis lett ugyan, de még a hallható határon belül, így lényegében lehetővé vált a kromatikus skála valamennyi hangjára épülő hangnemek használata, és a modulációs lehetőségek is jelentősen nőttek.

A probléma „végleges” (ma is használt) megoldása a 18. század elején született meg, amikor is elkezdték az ún. egyenletes temperálás szerint hangolni a hangszereket, vagyis minden oktávon belül mind a 12 félhangközt azonos távolságúra hangolták, ezzel valamennyi dúr és moll hangnem azonos módon vált elérhetővé, mind pontosan ugyanannyira tiszta, illetve hamis lett. (Ettől persze még bizonyos hangnemekben manuálisan kényelmesebb játszani egyes hangszereken – ezért aztán ezek gyakoribbak is.) A felhasználható hangnemek számának növekedésével párhuzamosan pedig a komponisták tulajdonképpen korlátlan szabadságot nyertek a modulációra. Ezt a rendkívüli jelentőségű újítást, mint az közismert, Johann Sebastian Bach egy monumentális műsorozattal, a Das Wohltemperiertes Klavier („A jól hangolt zongora”) valamennyi lehetséges dúr és moll hangnemben komponált prelúdiumaival és fúgáival ünnepelte.

Probléma megoldva, a zeneszerzők, teoretikusok, muzsikusok, zenehallgatók mind örülhetnek. A helyzet azonban, mint azt a filmben Eszter úr problémájából is láthatjuk, korántsem ilyen egyszerű. Ugyanis a zenei hangolásról, illetve hangrendszerekről folyó elméleti diskurzus fő problémája korántsem tisztán zenei természetű. Egészen Püthagorász és követőinek munkásságától kezdődően a zenei arányok, hangközök, skálák, hangrendszerek nem önmagukért és saját hallható valójuk miatt voltak érdekesek, hanem azért, mert az egyes gondolkodók az ókortól kezdve a kozmosz rendjének, az isteni, tökéletes arányoknak a leképeződését látták bennük. A püthagoreusok tanítása szerint a mindenség ős-oka (arkhé) a számokban és a matematikai arányokban rejlik, a zenei hangok közötti matematikai arányok pedig ezáltal a teremtés „isteni rendjének” legplasztikusabb kifejezői.

A kora-középkor egyik igen jelentős elméletírója, Boethius a zenéről szóló traktátusában (De institutione musica) egyenesen három féle „zenét” különböztet meg. Első helyre sorolja a „világ zenéjét” (musica mundana), mely a „teremtett világ” (makrokozmosz) dolgainak viszonyaiban (elsősorban az égitestek mozgásában - vö. a film nyitójelenete) fellelhető arányok harmóniájában érhető tetten. A második helyet foglalja el az „ember zenéje” (musica humana) mely még mindig nem az emberek által játszott zenét jelenti, hanem az emberi test és lélek (mikrokozmosz) harmóniája tükröződik benne. Végül Boethius csupán a harmadik, legalacsonyabb rendű zeneként tárgyalja az „eszközök zenéjét” (musica instrumentalis), mely valóban az ember által közvetlenül, vagy hangszerek által produkált zenét jelenti, ám jelentőségét nyilvánvalóan csupán az első kettőre való visszautalásból nyeri.

Ezért aztán a hangolás megváltoztatása nem csupán zenei, hanem metafizikai, sőt bizonyos szempontból egyenesen erkölcsi problémaként vetődhet fel. Lehetséges, hogy a fülünkkel nem halljuk ugyan, ám bizonyos szempontból mégis „csalást” követünk el, s az „isteni renddel húzunk újat”, amikor belekotnyeleskedünk a zenei hangolásba. Nyilvánvaló tehát, hogy a hangolással való manipulálás bizonyos teoretikusok (így pl. a filmbéli Eszter úr) számára erkölcsileg elfogadhatatlan gondolat. Ez nem mellesleg szintén összekapcsolható Werckmeister alakjával, hiszen a német teoretikus szintén az isteni tökéletesség harmóniájának megjelenítéseként fogta fel a zenei harmóniát (még ha ő meg is elégedett pusztán a fül által hallható harmóniával). A derék türingiai orgonista ugyanis (saját korában egyáltalán nem kirívó módon) minden bizonnyal mélyen vallásos ember volt. Elméletírói munkásságának egyik legjelentősebb, s talán számunkra is legérdekesebb része mindazonáltal az ún. affektus-elmélethez való hozzájárulása volt.

Az affektus-elmélet nem kizárólag zeneelméleti fogalom, a korai felvilágosodás korában számos különböző elmélet keringett az emberi érzelmek és indulatok (affektusok) fajtáiról, okairól, sőt lehetséges manipulálhatóságukról is (leghíresebb közülük talán Descartesnak az emberi lélek szenvedélyeiről írott munkája, 1649). A zeneelméletben is számos egymással versengő affektus-elmélet létezett, a jezsuita Athanasius Kircher például az egyes hangnemeknek és zenei figuráknak a testnedvekre gyakorolt hatásával szándékozott magyarázni a zene érzelmeket felkorbácsoló képességét. Werckmeister egészen más megközelítést alkalmazva, tulajdonképpen egészen a püthagoreus hagyományig megy vissza, amikor a zene affektus-keltő hatalmát a zenei harmóniában (vagy diszharmóniában) és az emberi lélekben megtalálható számviszonyok és matematikai arányok párhuzamosságából eredezteti. A „jó” zene tehát az ember Istentől származó „jólhangoltságát” hozza felszínre, míg a „rossz” a lélek Istentől elforduló, „ördögi” szenvedélyeit erősíti. Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy Werckmeister szerint a zene csak konszonanciákból állhat, épp ellenkezőleg, a „jó” zenét éppen a disszonanciák és konszonanciák helyes aránya és elhelyezése teszi „jó zenévé”. A zene és a hangolás harmóniája, tisztasága tehát Werckmeister számára is sokkal több puszta gyakorlati kérdésnél. A kérdés tétje nem a „klimpírozás”, hanem az univerzum és az emberi lélek harmonikus elrendezettsége.

Azt hiszem, ha valakinek volt türelme figyelmesen végigolvasni ezt a kissé tán túlságosan is hosszúra nyúlt fejtegetést, mindenképpen érdemes a film nézése közben szerzett benyomásait, gondolatait ennek fényében újra átgondolni. Remélem hasznos és tartalmas gondolatokkal fog gazdagodni, aki megteszi.
 

(Kép: http://www.wissenswertes.ausflugsziele-harz.de)

Címkék: