Kultúrsokk a hidegben

Csonka Zsófia képe

Pénteken Ágival úgy döntöttünk, az év eleji lelkesedés lankadását egy csokor kulturális programmal ellensúlyozzuk; most röviden beszámolok mindenről. Bár a minden soknak tűnik, megpróbálom a lényeget átadni.

Szombat délután indultunk útnak, a Bolyai Kollégium felé vettük az irányt. A csendes kis épület magas szintjén vártak minket. Az időrendet követő beosztásnak megfelelően hallottuk a Bolyai Konferencia előző előadásának végét, amely a vezető polimerek világát mutatta be, már majdnem érthető szóhasználattal. A feltételezett lényeg itt következett, Az időutazás filozófiája címmel. A téma Ági figyelmét keltette föl elsősorban, de egy kevésbé rajongó léleknek is élvezet nyújtott Bodnár József előadása, amelyből megtudtuk, milyen paradoxonokkal kell megküzdeniük azoknak, akik az időutazás varázsát kívánják filmes vagy írott műveikben megjeleníteni. Ilyen problémák közé tartozik az utazást biztosító eszköz külseje, mérete és holléte, valamint az utazással okozott változások. (Tudniillik, az utóbbinak több fajtája is van, és nem mindegy, hogy az ember felülírja a múltat vagy azzal párhuzamos idősíkot hoz létre, esetleg minden marad a régiben, de egy tragédia emlékének oka helyrekerül.) Végül a fenti időutazás típusok alapján három filmet elemeztünk (Ági lelkesen ajánlja a Vissza a jövőbe, a 12 majom és a Találmány című alkotásokat is; ez utóbbi állítólag még harmadjára is érthetetlenül zseniális).

A következő előadást egy fiatal fizikushallgató tartotta, bár a téma csak Bécsnyi távlatból kapcsolható a tanulmányaihoz, mert a kutyafalkában megfigyelhető társas kapcsolatokról, a hierarchiáról és az egyedek tulajdonságairól beszélt. A kutatásuk végeredménye egy viselkedési minta lett, melyet a robotok problémamegoldó képesség fejlesztésénél kívánnak felhasználni más kísérletek során. A legmeglepőbb tény a vizslák „sznobsága” volt: a hét vizsla (legjobb esetben) nemes egyszerűséggel figyelmen kívül hagyta a velük együtt sétáltatott keverék kutya létét. Végül a machiavelista embertípust ismertük meg közelebbről. A manipulatív embertípust lebuktatható egy portré segítségével: pontos jelei vannak e tulajdonságnak, melyet mimikával és kisugárzással élőben jól el lehet titkolni, de egy álló fényképen minden kiderül. (Tehát csak óvatosan a portrékkal, én sem élek vissza velük, ígérem!)/p>

Bár előadássorozatba csak pillanatnyi szünet állt be, mi (a kedves marasztalószavak ellenére) elhagytuk a terepet, mert várt minket az Próféta Galéria. Így utólag mondhatjuk, nem bántuk meg, hogy a mesterséges írásrendszerek helyett a Gellért téri kiállítást választottuk! A világ legdrágább kislánya mesébe illő cím, és a képek sem keltenek más érzést. A koncepció röviden (csak megértés végett): Miina Savolainen tíz éve, egy árvaházban tett látogatása után határozta el, ő részese szeretne lenni olyan lányok életének, akiknek csak a képzeletükben és rajzaikon, valamint a mesékben van családja. Miina fotókon keresztül szerette volna megmutatni a projekt alanyainak, milyenek is ők valójában, milyennek látja őket a világ, és milyen értékeket hordoznak, még ha nem is hitték ez idáig. A képek évről évre mutatják be, milyen változáson, fejlődésen mentek keresztül a lányok. A helyszín és a ruha nyújtja a meseszerű oldalát az alkotásoknak, maguk a lányok, a fotókon közvetített érzések és történések pedig visszahúznak a valóságba. Azt hiszem, ettől a kettősségtől kerültünk annyira a kiállítás hangulatának hatása alá. A nyitóbeszédet az alkotó és a finn nagykövet tartotta. Kérték és kiemelték, hogy mi, itt, borospohárral a kezünkben, úgy sétáljunk végig a munkák előtt, hogy közben felfedezzük, mi mivel rendelkezünk, mitől vagyunk különlegesek, gazdagok és értékesek. Gazdagok vagyunk, mert volt gyerekkorunk, van jelenünk és reményünk a jövőben, ezt becsüljük meg a nehézségekkel együtt.

A szombati sort egy meglepő elem zárta. A Burger King nem a kulturális túlfűtöttségről híres, de mi nem is azért, csupán a melegért és szabad ülőhelyekért látogattuk meg. Azonban körbenézve mégis egy élmény lett belőle. Milyen embereket találunk szombat este egy, az élelmiszerek szempontjából közismerten roncsokat áruló helyen? Ilyeneket. A szemüvege alól kidagadó férfit, két burgerrel és fél liter cukorral tömött üdítővel. A semmibe bámuló fáradt irodistát, gyűrű nélküli kezén a munka és az mű-almáspite nyomai láthatók. Fiatal suhancok csoportját, akik a semmiről is úgy beszélnek, mintha semmi lenne, pedig az a művészet, ha valamit formálnak belőle, mint Janne Teller Semmi című művében. Ott a semmi, tényleg valami, fejezeteket épít rá. A fiatalok nem építhetnek. Nem is akarnak. És ez a szomorú a tér azon sarkában.

Az estét lezárva, és a másnapot elkezdve a Mélycsarnokban találtuk magunkat. De a megszokott fények és fehér falak helyett mozgó, érthetetlen képeket és fekete, barlangszerű hangulatot keltő termet találtunk. Ez nem más, mint a Mozgástér című, Sigalit Landau videó installációit bemutató kistártlat. Az első percek kicsit a középső vásznon látható mosógép kuszaságára hasonlítottak, azonban Boros Lili kurátor ügyesen szétválasztotta ezeket a kusza szálakat. Elmesélte ki is az alkotó, miért jelentős, és mit jelentenek az alkotások. Gondoltátok volna, hogy az olajbogyószüret a fa megerőszakolását és a rítusos táncot is jelképezheti? A botok és gépek hatására lehulló olajbogyók a hatalmas, az ő szemszögükből végtelen hálókon zsákmánnyá és nem gyümölccsé válnak. A video ritmusa az emberi szívdobbanást idézi, és Shushan Isaac zeneszerző temetési énekével kombinálva meglepő alkotás. Számunkra a legmeghatározóbb azonban a Dead See (2005) című videó volt, amelyben a művész 500 görögdinnyét fűzött spirállá önmagát és tizenhét „megsebzett”, a vér illúzióját keltő dinnyét is beillesztetve. A spirál azt jelképezi mekkora kárt képes hagyni maga után az emberi tevékenység és működés. A dinnyék a Holt-tenger sós vizén lebegve a sebezhetőséget hirdették, majd letekeredve, a képből kiúsztatva a múlandóság érzetét hagyták maguk után.

Landau után a Műcsarnok testvérére vágtunk, ezért az Ernst Múzeum Tükör által homályosan című kiállítása felé vettük az irányt. A kiállítástól arcokat, őszinteséget, válaszokat vártunk, de elsősorban portrétörténeti áttekintést kaptunk. (Pedig mi határoz meg egy embert? Min keresztül ismerünk meg egy személyiséget? A ruháján, a múltján, a szemén át? Ezt a kérdést sem eldönteni, sem lezárni nem szabad.) Rengeteg különös példát láttunk a kiállított művek sorában, melyek megmutatták, hogyan változott a fókuszpont a portré művészetének korszakaiban. Ernst Lajos emlékére gyűjtötték össze ezt a színes sort, amelyben találunk manipulált fényképeket 1976-ból, Erdély Miklós idősíkokkal játszó fotómontázsát, valamint Hajas Tibor Öndivatbemutató című kisfilmjét. Az utóbbiban ezeket is hallhattuk:
•    nincs arra késztetve, hogy olyat tegyen vagy mondjon, amit később megbánna.
•    ön szabad.
•    itt nincsenek játékszabályok.

Helyhiány miatt nem sorolhatom fel az összes hatásos alkotást, de miért írjon le az ember mindent, ha azt az olvasó meg is nézheti? A kultúrkínálat vége messze, válogassatok bátran és/vagy csatlakozzatok hozzánk, határunk a BKV és a nyitvatartási idő! Baranyi Tanárnő sorát idézve: ez a szélvészkeringő még a mostani viharos tavaszban is teljesítmény!

Címkék: