Bartók-est a Művészetek Palotájában

Vasárnap este hallhattuk (mi bolyaisok ketten – meg sokan mások, akiknek van pénzük jegyre) a Művészetek Palotája Bartók-termében a hangversenyterem névadójának két emblematikus színpadi művét – a Csodálatos mandarin című pantomimet, és a szerző egyetlen operáját, A kékszakállú herceg várát koncertszerű előadásban a Budapesti Fesztiválzenekar tolmácsolásában, Fischer Iván vezényletével. Mondanám, hogy mindkét darab témája a férfi és a nő kapcsolata, de ez jelentős ferdítésnek tűnne annak fényében, hogy mindkét darab problematikája igen erősen férfiközpontú. A Mandarinban Bartók (Lengyel Menyhért novellája nyomán) a férfi szexuális vágyának mindent legyőző hatalmát ábrázolja, míg a Kékszakállúban a férfi és nő közötti találkozás (kapcsolat) szimbolikus tere – a Vár – valójában a férfi lelkének allegóriájaként jelenik meg.

A Mandarin – a civilizációtól még kevéssé megrontott „vadember” – a három csavargó ismételt gyilkossági kísérletei dacára sem halhat meg mindaddig, amíg a lány láttán felébredt ellenállhatatlan, őseredeti vágyát be nem töltötte. Bartók zenéje a szerző szavaival élve csakugyan „pokoli muzsika” – döbbenetes plaszticitással ábrázolja a nagyváros embertelen forgatagát, a lány csábító érzéki magakelletését, illetve a vágytól hajtott Mandarin fékevesztett hajszáját a lány után. A pantomim zenei megvalósítása egészen kivételesre sikerült ezen az estén – Fischer és a Fesztiválzenekar művészei szinte hihetetlen intenzitással tolmácsolták Bartók partitúráját.

Őszintén szólva igen nehezen vettem rá magam, hogy a Kékszakállúról írjak. Mit is mondhatna az ember egy olyan műről, amely oly nagy fontossággal bír számára, hogy szinte a személyiségfejlődése mérföldkövének tekinti, amióta megismerkedett vele? Egy műről, amely mindig mélységesen felkavarja, valahányszor meghallgatja, noha szinte kívülről tudja már? A Kékszakállú az egész zenetörténet legesszenciálisabb operáinak egyike. Nincs térben és időben behatárolt szüzsé, gyakorlatilag nincs fizikai cselekmény, nincsenek a kapcsolatot előre vagy hátramozdító ravasz vagy buta szolgák, intrikusok vagy egyéb szereplők. Csak a Férfi van és a Nő, meg a Vár. Az opera szimbolikus térben zajló „pszichikai cselekménye” tulajdonképpen a Nő alászállása a Férfi lelkének titokzatos mélyére – a hetedik ajtó mögé, ahonnan már nincs visszatérés.

Kénytelen vagyok néhány szót szólni e darab megvalósításáról is – és ez már nem annyira hálás feladat, mint a Mandarin esetében. A zenekari játékról ezúttal is csak szuperlatívuszokban szólhatok – a Fesztiválzenekar ezúttal is a tőle megszokott gyönyörűen kimunkált, egységes, erőteljes és ihletett hangzással szólalt meg. Az énekesekről ez sajnos kevésbé mondható el. A Judit szerepét éneklő Szántó Andrea teljesítményét nyugodtan nevezhetem kielégítőnek – noha természetesen ő is megszenvedett a szerep minden énekesnőt emberfeletti kihívás elé állító nehézségeivel, különösen az elvárt hangterjedelem tekintetében. A Kékszakállút alakító Perencz Béla produkciója viszont sokkal kevésbé győzött meg. Belátom, hogy korábbi Kékszakállú élményeim (pl. a nemrég elhunyt Polgár László, Székely Mihály vagy Dietrich Fischer-Dieskau) talán lehetetlenül magasra tették a mércét, de Perencz-től hiába vártam a legnagyobbakra jellemző kristálytiszta intonáció és bársonyos hangképzés tökéletes egységét. A Kékszakállú szerepében – az én szememben legalábbis – sokkal kevésbé bocsánatos bűn, ha az énekes látványosan küzd a hangterjedelmi korlátaival, mint Judit esetében. Az énekesi pályáját tenorként kezdő Perencz Béla kétségkívül gyönyörűen énekelte a magas fekvésű frázisokat például az ötödik ajtónál, ám a komolyabb basszust igénylő szakaszoknál gyakorta elvérzett.

Kiemelkedően jó volt viszont mindkét énekes színészi játéka, visszafogott mégis erőteljes gesztusaikkal és mimikájukkal rengeteget tettek hozzá a darab élvezetéhez, ami igen nagy erény egy koncertszerű előadásban. A közepe táján átsuhant az agyamon, de kár hogy nem csináltak részben szcenírozott előadást a Kékszakállúból, mert az sokat lendíthetett volna az amúgy sem rossz előadáson. Sajnálatos módon ez a kósza gondolat nem csak engem kísértett meg, de az előadókat is – a mű legvégén a hetedik ajtónál előkerültek a lefátyolozott régi asszonyok, végül Judit fejére is fátyol került, így távozott a színről. Kétségkívül ez a jelenet volt az egész este leggyengébb pontja, egyébként is visszatetsző csak a zárójelenetet szcenírozni, amikor egyébként a többi hat ajtónál még csak a világítással sem játszottak – de különösen egy ilyen olcsó, sőt kimondottan giccses megoldás a Kékszakállú végén, több mint kiábrándító. Főleg, ha a dráma ténylegesen felkavaró végkifejleténél a néző egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy az egyik lefátyolozott régi asszony azért nem tud letűnni a színről, mert a Kékszakállú rajta áll a fátylán!

Az előadás hiányosságai ebben az esetben különösen fájók, nem csak azért, mert egyes hallgatók extrém magas elvárásokkal ülnek be a koncertterembe egy olyan darab esetében, melyet nem csupán jól ismernek, de túlzás nélkül állíthatom emocionálisan is kötődnek hozzá (biztosan nem én voltam az egyetlen ilyen a teremben) – hanem különösen azért, mert egy egyébként igen kiváló előadásban sokkal feltűnőbbek az ilyen bosszantó tökéletlenségek.

Összességében mégis azt mondhatom, nagy élmény volt újra élőben hallani Bartók két halhatatlan színpadi művét – igencsak avatott előadók tolmácsolásában.

Címkék: