Hárman egy ellenében – A Grönholm-módszer

2012. december 2-án a BOM csapata a Szkéné Színház előadásán járt.  Gondolatait Pölcz Ádám osztja meg velünk.

20 óra 20 perc. Először azon gondolkodom, vajon van-e szimbolikus jelentése ennek a kezdési időpontnak, amely – valljuk be – nem szokványos egy színházi előadás esetében. A darabból számomra ez végül nem derül ki, de arra, hogy a várakozást felkeltse az előadás iránt, tökéletes.

Először egy fekete öltönyös férfi lép a színpadra, flegma, magabiztos, de azért látszik rajta: izgul. Nagyon akar valamit. Őt még hárman – egy nő és két férfi – követik, mindhárman (!) valamilyen szürkés-drappos öltözetet viselnek. A néző persze nem fog gyanút. A színpad közepén asztal, rajta számítógép, amelyen az interjúalanyok az utasításokat kapják.

Nem szokványos állásinterjú. Öltönyös, aktatáskás figurák, a hölgy kosztümben. Feszültség. Az ostoba beszélgetések kezdeményezése az időjárásról és a forgalomról, valamint egymás méregetése szinte kötelező. Ki is érezhetné magához közelebb a témát, mint egy pályakezdő fiatal? – jut eszembe önkéntelenül. Akik multinacionális cégeknél próbálkoznak álláshoz jutni, talán ismerik a darabban megjelenő alaphelyzetet.

Senkinek sem gyanús a helyzet. Négy ember, beszélgetőpartner sehol. Személytelenül, egy géppel kommunikálnak. Nézőként várom, hogy mi történik, a szereplők jól adják magukat. A darabban megjelenő minimális empátia – a magánéleti válságban szenvedő cégvezető vagy az édesanyja halálakor az elvártnál közömbösebb banki tisztviselőnő iránt – csak erősíti az érzést: kegyetlen versenyhelyzet tanúi vagyunk. A kikönyöklés, a másikon való áttaposás az érvényesülés egyetlen módja, még akkor is, ha a családunk a tét. 

Az óra ketyeg, a hölgy telefonja többször megcsörren. Most komolyan: csak nekem volt gyanús, hogy egy állásinterjún valaki nem kapcsolja ki a mobiltelefonját? Hogy akkor is zaklathatják, amikor ez az interjú élete fordulópontja lehet? Utólag persze sok egyéb dolog is szemet szúr már az embernek, de a darab maga, a rendezés jól rejti magában a legapróbb részleteket: a kopott tárgyalót; azt, hogy négy pályázó van, mégis csak három széket tesznek be a helyiségbe; és persze az ostoba sapkákat a kopott bőröndben.

A vizsgáztatók mindent bevetnek: a szexuális beállítottság miatti diszkriminációtól a családi tragédiákon át az egészen ártalmatlannak tűnő – de valójában súlyos agressziót hordozó – szituációs gyakorlatokig – az egyiket egy zuhanó repülőn úgy, hogy a négy emberre egyetlen ejtőernyő jut. A darab üzenete itt is világos: a végén csak egy maradhat.

A színházteremben sokszor felnevet a közönség, velük együtt én is. Talán mert nem értjük az egész helyzet tragikusságát, embertelenségét. A végén tényleg csak egy marad, és kiderül: nyertesként ő lett a legnagyobb vesztes. A magabiztos figura összetörik, kétségbeesetten próbál menekülni a sötét szobából, a zárt ajtó mögül. És a szürkés-drappos pszichológuscsapat tagjai végül felfedik magukat. Mindent elsöprő cinizmusuk nyomán egy gátlástalan, de mégiscsak emberi életet törnek össze. Felmerül a kérdés: Grönholm professzor módszere – valahonnan Svédországból – tényleg a legalkalmasabb ember kiválasztására szolgál, vagy csupán egy kegyetlen módja az önmegismerésnek? A vizsgahelyzet leképezi-e az életünket olyan értelemben, hogy már senki sem tudhatja: megbízhat-e a másikban?

A színházból kifelé menet elhintünk egy-két sületlen viccet. A minket kísérő tanárok figyelmeztetnek: hagyjuk kicsit leülepedni a mondanivalót, talán akkor másképpen állunk hozzá. Igazuk volt. Ez az írás is így született.

Címkék: