„Mielőtt lenyomtad a gombot, választhattál”

Hrecska Renáta képe

„Nem is voltam tudatában, hogy az fotográfia volt. Tudatosan soha nem fogom művészetnek hívni, amit csinálok, de tudomásul veszem, hogy mégis művész vagyok” – mondja Ai Weiwei kínai fotográfus, aki megosztó, ám mégis nyersen valóságfestő képeivel vívta ki a Nyugat művészetkedvelő közönségének elismerését. 

Ai Weiwei kínai származású „építész, szobrász, fényképész, konceptuális alkotó, emberjogi aktivista, blogger és twitterező” első magyarországi kiállításán járt kis csapatunk az Ernst Múzeumban. November 25-én tizenegy elszánt ember lépett be a Nagymező utcában található intézmény kapuján, hogy megtudja, ki az a fotóművész, akit a nyugati világ „Szabadítsátok ki Ai Weiwei-t” kampányokkal védett hazája reakciói ellen. 

Ai Weiwei jelen pillanatban a világ legérdekesebb, legszámontartottabb kortárs művésze, aki leginkább azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy bármilyen határokba ütközik is, földig rombolja azokat. Bár az elmúlt évek történései kifáraszthatták volna, Ai Weiwei ma sem hallgat el. Keményen kritizálja hazája kormányát és államberendezkedését, azt állítva, hogy „nincs elegánsabb szabadidősport, mint köveket dobálni az önkényuralomra. A kormány számítógépe csak egy parancsot ismer: delete.” (Vajon ennek a törlési kényszernek köszönhető, hogy ha az interneten rákeresünk hivatalos honlapjára, csak egy üres fehér oldal jön ki?)

Az Ernst Múzeum jelenlegi tárlata bemutatja Ai Weiwei korai munkásságát, így megismerhetjük, hogyan lett az egyszerű, szegény, Amerikába disszidált kínaiból, a világ kortárs fotóművészetének egyik legmeghatározóbb alakja. 

 Ai Weiwei élő kameraként dolgozta fel New York életét mintegy tízezer felvételén. A negatívokat nagyobbrészt nem hívta elő, azokat csak mintegy másfél évtizeddel később vette elő a leragasztott kartondobozokból. „A sok elrontott fotó idővel jó fényképpé vált” – mondja ironikusan.

És valóban. A művész kurátori munkája nyomán létrejött kiállítás erősen dokumentarista jelleget ölt, mégis van benne egy lüktetés, ami talán maga az élet. A maga által válogatott 266 képének szereplői általában lázadók, hajléktalanok, félbolondok, tüntetők – a hozzájuk kapcsolódó rendőrökkel –, barátok, ismerősök és néhány kategorizálhatatlan alak. Utca, lakások, öröm és bánat, elhagyatottság és egymásra találás, fricska és beismerés, New York pompája és sötétsége mind benne van munkáiban. 

„Nincs az összeállításban uralkodó irányvonal. Engem soha nem érdekeltek a fények és beállítások, inkább a meglepetés, mint az emlékezés miatt tekintek képeimre” – hangsúlyozza a művész, aki részben a New York-szerte gyakori tüntetéseken tanúsított rendőri brutalitások megörökítése okán hamar elismert fotós lett. Persze ezzel egyidőben elkezdődött az ellene folyó hadjárat is, amely során saját bevallása szerint rengetegszer félemlítették meg. 

Bár ő tervezhette a pekingi olimpia mára üresen tátongó Madárfészkét, tavaly az Asia Society Museumban rendezett kiállítását követően a kínai hatóságok adócsalás és pornográfia vádjával három hónap előzetes letartóztatásba vették, majd elrendelték házi őrizetét. Ez év júniusában megszüntették házi őrizetét, azonban az ország területét továbbra sem hagyhatta el. A budapesti kiállításán látható három dokumentumfilm (New Yorki-i fényképek 1983-1993; Egy kínai művész nézetei – Aj Vej-vej: kettős tagadás; Aj Vej-vej őrizetben) közül utóbbi ezeket az eseményeket is bemutatja.

Ai Weiwei szerint „néha kiüresedik az életünk, mert úgy érezzük, lehetetlen nagy dolgokat tenni. Így történt velem is. Sok éven keresztül csak éltem a semmiben, de végül megtaláltam az értelmet a fényképezésben. Mindenhová kamerával mentem. Mielőtt lenyomtam a gombot, választhattam. Én azonban ezt az utat akartam járni.”

Címkék: