Miért néz(z)ünk dokumentum- és dokumentum-játékfilmet?

Csonka Zsófia képe

Korunk dokumentumfilmesei egyszerre a tényfeltáró szociológusok, a dokumentumfotósok és a két háború közötti magyar szociográfiai irodalom örökösei. Filmjeiket mégis ritkán láthatjuk, és kevesek „szórakozása”maradt e valóságmetszetek iránt érdeklődni. Pedig az ő makacs kitartásuk nélkül jelenkorunk kevéssé ismert értékei és intő jelei egyaránt rejtve maradnának. Ki tudná felsorolni mennyi szolgálatot tettek a néprajznak, a magyarságkutatásnak, az örökségvédelemnek? És lehet-e versenyezni azzal a hatalmas emberi példatárral, amelyben lesújtó vagy felemelő emberi sorsokba pásztáznak kamerájukkal? 

Az elmúlt hét végén két dokumentumfilm keltette fel az érdeklődésünket: Till Attila Csicska c. rövidfilmje és Mohi Sándor Rózsacsoda c. friss alkotása. Úgy alakult, hogy az társadalmi-szociológiai témájú elsőt Csonka Zsófi bolyais Junior (különben kertépítő mérnökhallgató), a magyar rózsanemesítő kertész életművét bemutató másikat pedig Baranyai Katalin tanárnő nézte meg. 

 

Csonka Zsófia a Csicska megnézése után:

Balogh István, egy vidéki tanyán élő földművelő gazda, aki rettegésben tartja a feleségét és a gyerekeit. Mivel éppen hogy csak fent tudja tartani magát és a családját, az istállóban úgynevezett „csicská”-t, vagyis tulajdonképpen rabszolgát tart. Balogh maga is keményen dolgozik és igyekszik mindent megtenni, hogy a vad, vidéki élet szabályai szerint „rendezze” a közvetlen környezetét. 

A család tagjai és a „csicska” közeli, de nagyon morbid kapcsolatban vannak egymással, a rabszolgaként tartottat minden szempontból állatként kezelik. A Csicska című filmet a hasonló szituációt túlélt emberek beszámolói és a témához kapcsolódó híradások inspirálták. (port.hu)

A Csicska (2011) című rövidfilm több szempontból sikeres mű*.  A film pont akkora hatással van a nézőre, hogy érzékelje, az emberi szolgaság létező probléma, ám ne tudja eldönteni, mennyi a valóságos mindebből, mert nem élt át ilyet, de nem is érzi utópisztikusnak. Egy biztos, érdemes megnézni, mert ezzel is tágult az világ, amit befogadunk, vagy éppen eltolunk magunktól. 

20 perc töményen, lélegzetnyi szabadság nélkül, akár egy konzervből a kinyitás után: elszabadultak a gondolatok, nem hagyják lankadni a sorokban ülők figyelmét, és senkit nem találtam a vetítés közben, aki úgy ült volna, mint egy délutáni baráti találkozón vagy egy langyos hangulatú amerikai filmen. A testtartások is jelezték, mindenkire hat, amit látott, a kulcsszó („csicska”) megfeleltetése is lecsapódott az egyénekben, a záró kép és a kerekasztal beszélgetés vagy a hazaindulás csendes moraja alatt. A megfejtés: kiszolgáltatottság. Ez az a jelenség, amit mindegy, hogy a meghívott előadók milyen skatulyába szuszakoltak be vagy kategorizálták fölöslegesen, akkor is létezik. A mértéke változó, a tényezők jelenlététől függően, de minden nap találhatunk olyan momentumot, amit vissza tudunk kapcsolni ehhez a fogalomhoz. Ha nem is éri el a túlsúlyosság mértékét a társadalomban, gyakori, és nem  különleges az, aki ilyet érez vagy tapasztal. A szereplő kijelölésében ezt a rendező, Till Attila (Tilla) választása is bizonyítja. Nem egy vidám szombaton találta ki és írta meg a történetet, hanem abból a minket is körül lengő tehetetlenségből és szomorúságból merített, amit az elmúlt évek hazai filmfesztiváljai elültettek benne és megmutattak. 

Ezt a kerekasztal-beszélgetés meghívottjai is érzékeltették. A szakemberek sem tudnak konkrét definíciót és pontosabb képet adni a jelenségről; egy, a szociális gondozásban dolgozó hölgy beszámolója sokkal valóságosabbnak tűnt az antropológus fogalmakból álló világához képest, a kriminálpszihológus pedig minden második mondatában visszakanyarodott a kitartás szóhoz, mert ez az egyik leghatékonyabb eszköz, ami segít kitörni a tehetetlenségből. Ezekkel a fogalmakkal mentünk haza budapesti otthonainkba.

 

Baranyai Katalin: Márk Gergely, „A rózsaember”

Ki tudta, hogy van legalább hatszáz, államilag törzskönyvezett magyar nemesítésű rózsafajtánk, és van egy Magyar Örökség-díjas rózsanemesítőnk? Márk Gergelyt, a  Magyar Örökség díjas, világszerte ismert idős rózsanemesítőt 2012. október 27-én, 89. születésnapján egy újabb, kb. negyedórás dokumentumfilmmel köszöntötte az Urániában szakemberek, kertbarátok és hagyományőrzők baráti közönsége. A filmet egy német rózsabarát családi örökségéből**,  Buglya Sándor producer és sok civil támogató segítségével, Jeney Zoltán zeneszerzői közreműködésével készítette Mohi Sándor és alkotói csapata.

Ha az ember itt él, ide született, meg kell ismernie és meg kell értenie azt a helyet, ahová, akik közé született. Az embereket, akikhez beszél a film, amit készít. A valóság megismerése,  mint önmagam megismerése,  óriási ajándéka az életemnek – foglalta egyszerű szavakba a dokumentumfilmezés alaphelyzetét egy alkalommal Mohi Sándor, akinek a bakonybéli szerzetesekről készített  filmjét (Jelek a világnak címmel) éppen a gólyatábor előtt ismételték a televízióban.

Az Urániában vetített film első, 2007-es változata az erdélyi származású Márk Gergely  életművét férj/feleség elbeszéléséből indítva,  a nyugdíjas évek alkotása felől közelítette meg. 1981 után Budapest közvetlen közelében, Törökbálint és Budaörs határán a pusztulásra ítélt fajok megmentésére Gergő bácsi létrehozta a legnagyobb magyar rozariumot, azaz rózsakertet. Ezen a hagyományos kézi művelésű  területen virágzik a 600 új rózsafajtája. A rózsanemesítő életének röviden elmondott történetét tehát munka közben, feleségével együtt gondozott kertjében hitelesíti a kamera. Öreg kezekkel, nehézkesen mozogva is hibátlanul végzi a szemzést, aki már 1950-ben elkezdte összegyűjteni a hazai rózsafajtákat (akkor majdnem háromezret talált még belőlük). Budatétényi munkahelyén hozzáfogott a nemesítésükhöz, s nyugdíjba vonulásáig előállított százhuszonöt fajtát. Könyve jelent meg a rózsákról Berlinben és Budapesten, a berlini később a legjobb külföldi könyv díját hozta el egy nemzetközi könyvkiállításról Párizsból. A rendszerváltást követő átalakulások miatt a rózsafajták megőrzésének az ügye háttérbe szorult, a rózsák pusztulni kezdtek, így a munka továbbra is rá maradt. 

A második dokumentumfilm, a Rózsacsoda lírai módon beszél arról a derűs makacsságról, ahogyan a kilencven évéhez közeledő ember évről évre beáll a természet alkotótársának, és kora téltől késő őszig műveli a kertet, szolgálja rózsáit. Nincs kinek a kezébe letennie a hagyományosan művelt és piaci kényszereknek ellenálló földdarab gondját, ezért életben tartja, viszi tovább a megteremtett génállományt. A nemesített  Márk-féle fajták szárazságtűrőek, folyamatosan virágoznak, betegségekkel szemben ellenállóak és szebbnél szebbek. Márk Gergő bácsi a természet erejét, hatalmas alkotóképességét csodálja bennük, míg mi, nézők a hozzá társult emberi akaratot, kitartást és alkotásvágyat. A rózsákról a házastársak nagy szeretettel, mint „gyermekeikről” beszélnek, és tulajdonnevükön emlegetik őket. A fajtákat magyar - régi magyar - településekről, történelmi, irodalmi személyekről, művészekről és feltalálókról nevezték el. 

Örömmel láttam, hogy van külön rózsafajtája a Bolyaiaknak, és az Árpád-házi Szent Erzsébet emléke nevű rózsa 2000-ben aranyérmet kapott Rómában. De e második kisfilmben a nemesítői „karrier” már nem is nem kerül előtérbe: a centrumban végig és továbbra is a kéz csodája, a munka látható, a film lírai háttérében pedig már szinte a rózsa kultúrtörténete íródik. Mindaz, amihez köze lehet az évtizedek óta termesztett Márk-rózsáknak és magának a virágnak, a Babilon ékírásos táblái óta ismert jelentéskörökben. Jeney Zoltán filmzenéje segít kiszélesíteni, továbbvinni ezeket az utalásokat. 

A filmbemutató az elegáns Urániában azt jelezte, mintha az utóbbi évben megmozdult volna valami Márk Gergely életműve körül. Az ország néhány pontján átvállalták e fajták telepítését, igyekszenek megmenteni valamit Klauzál Gábor valamikori tétényi rózsakertjének emlékéből a helyi köztereken pl.., rozárium létesült a Márk-fajtákból a borsod megyei Bőcsön.  Az alkotó - a film nyelvén - mégis joggal fejezte ki kételyét: a záró kép légi felvételén látjuk a törökbálinti autópályán száguldó járműveket és a filmkocka másik felében a nagy méretekbe s így mozdulatlanságba keretezett rozáriumot. A kert tudós tapasztalattal kialakított szerkezetét, a megmaradás alapját, de nem a rózsák szépségét, mert az ilyesmit magasból nem lehet látni. Aki tud róla, az gondol rá féltő szeretettel. 

„Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!”*** - szólt a film mottója. Biztos vagyok benne, hogy a korábbi és a most készült alkotásnak jelentős szerepe van abban, hogy jó erőket, embereket mozgósítson a „kert- és rózsamentésre”. A film rövidre szabott idejében úgy sűrűsödik a kiválasztott ember vagy közösség élete, hogy a maga egyetlenségében is hordozzon valami többet, mélyebbet és általánosabbat. 

 

*  2012-ben Till Attila filmje lett a legjobb rövidfilm a nemzetközi fesztiválon a lengyelországi Torunban.

**  A németek 1903 óta gyűjtik és védik saját rózsatöveiket.

***  Mécs László verséből

Címkék: