„A zene feltalálója” – John Cage születésének 100. évfordulója alkalmából rendezett koncert és egy hozzá kapcsolódó előadás reflexiói

Október 20-án ünnepelte a világ a huszadik század egyik legnagyobb hatású, és egyben legeredetibb zeneszerzőjének, John Cage-nek (1912-1992) századik születésnapját. Erről a jeles napról a világon gyakorlatilag mindenhol megemlékeztek, ahol a „nyugati”, „kortárs” vagy „komolyzene” fogalma egyáltalán jelent valamit. Ez alól szerencsére Budapest sem volt kivétel - s ki más is játszhatott volna ezen a napon a nagy amerikai mester emlékére, mint a részben éppen Cage ütőhangszeres darabjainak tolmácsolása révén méltán világhírnévre szert tett Amadinda együttes. És ha már itt tartunk, ki más tarthatott volna az érdeklődő bolyaisoknak „exkluzív” bevezető előadást Cage személyéről és zenéjéről, mint Wilheim András, a Liszt Ferenc zeneművészeti Egyetem oktatója, aki amellett, hogy életének igen jelentős részét szentelte a szerző tanulmányozásának, több ízben személyesen is volt alkalma találkozni a mesterrel (1984-ben New Yorkban egy fél éven keresztül gyakorlatilag napi kapcsolatban álltak). Tőle megtudhattuk például, hogy Cage a zeneszerzés mellett nem csupán festészeti és irodalmi tevékenységet folytatott, hanem egyszersmind kitűnő gombaszakértő hírében is állt, továbbá hogy alapvetően formálta át a huszadik század zenéről való gondolkodását, többek között azáltal, hogy korábban sosem látott módon tágította ki a zene határait. Ezt a megállapítást a koncert fényében azt hiszem valamennyien, akik ott voltunk igazolva látjuk. Egyfelől azért, mert még manapság is nagyon ritkán hallani ennyire sokszínű hangzást koncertteremben – Cage ütőhangszeres kompozícióiban messze túlmerészkedik az oktávonként 12 egyenletesen temperált zenei hang nyújtotta kereteken, minden elképzelhető és elképzelhetetlen zajkeltő eszköz hangszerként való alkalmazásával – a söröshordótól a preparált zongorán át a lemezjátszóig, a kagylókürttől a szamárállkapocsig (a legszínesebb talán a koncert első felének végén elhangzott Credo in US c. darab volt).

Az ütőhangszerekre írt műveken kívül hallhattunk még három szóló zongoradarabot is (a szívműtétje után lábadozó Kocsis Zoltán helyett Rácz Zoltán tolmácsolásában). Bár az In a landscape és Dream is igen kellemes, kissé melankolikus hangú darabok, leginkább talán mégis a Waiting című kompozíciót érdemes kiemelni. Ennél a műnél a korábbiaktól némileg eltérő módon tapasztalhattuk meg, hogy milyen radikálisan szélesítette ki Cage a nyugati kultúra zenefogalmát. Ebben a műben gyakorlatilag alig vannak hangok – van viszont benne nagyon sok és hosszú csend. Azaz mégsincs csend! Az első fél perc után orgonapontként kezdjük hallani a légkondicionáló berendezés zúgását, egy-egy kevésbé avatott hallgató sugdolózni kezd, hogy most mi történik, miért nem játszik már az illető, aki ott ül a zongoránál vagy egy perce mozdulatlanul. Néhányan ficeregni kezdenek a székükön, megint mások köhintenek egyet itt-ott, aztán pár akkord a zongorán, majd megint az ezerhangú „Csend”. Elgondolkodunk – talán a zen filozófia hatása, amiről az előadás óta tudjuk, hogy nagy hatással volt Cage-re – miért is gondoltuk mi azt, hogy ha egy elegánsan öltözött ember kiül a színpadra egy zongorához, akkor majd „ott lesz a zene”? Miért ne lehetne a zene mindenhol – hiszen egy percig úgy hallgattuk a világot, benne saját magunkat, mintha az zene volna – és lám egyszerre azzá vált/váltunk. A koncert után egyik társunk megkérdezte tőlem, hogy szerintem ez tényleg zene-e. Én a magam részéről meghagyom mindenkinek, hogy a saját feje után döntsön a kérdésben, de Cage mintha azt mondaná: hogy mi a zene, az kizárólag a mi hallgatásunkon múlik.

Címkék: