Bakonybéli víg napjaim

Hargitai Ágnes Éva képe

Szeptember 14-16. között rendezte meg tizedik táborát a Bolyai Önképző Műhely. Az eseményen gólyaként vehettem részt, háromnapos ízelítőt kapva az elkövetkezendő három év lényegéből.

Már a felvételi beszélgetés azt a gyanút keltette bennem, hogy a tudásnak ebben az önképző műhelyben nem csak néveleges szerepe van – ezt a gyanút aztán a tábor első estéjén Havass Miklós társelnök és Kőhalmi Ferenc alapító bemutatkozó szövege is megerősítette. Már ezalatt a három nap alatt nem egy új érdekességet tudtam meg (mi lesz még az elkövetkezendő években!): Kordos László paleontológus mesélt többek között a bakonyi kavicsfogú álteknősről, a komlószaurusz karboniszról és a gyümölcsevő krokodilról. A Népszabadság munkatársa, Palugyai István a tudományos újságírás nehézségeiről beszélt, csoportvezetőm, Baranyai Katalin pedig Ady Páris az én Bakonyom című versét elemezte. De nem csak a meglehetősen hideg közösségi szobában ültünk: Izsák atya a helyi apátságot mutatta meg, elmesélve annak történetét, az utolsó napon pedig a közelben lévő kápolnához sétáltunk el.

Azonban nem ezek voltak a tábor legemlékezetesebb pillanatai. Agyonsimogatni a „BOM-macskákat”, szörnyülködni a hidegen, együtt várni a teára, beszélgetni a közösen látott filmről, ellentétes álláspontot képviselni egyes disztópiákról, táncolni, instrumentális számokat énekelni és nevetni – olyan dolgok ezek, amikre tovább fogok emlékezni, mint a bakonyi álteknősre (bár, be kell, hogy valljam, a fent említett állatnak igazán tetszetős koponyája lehetett). Végső soron a bevezető beszédek sem csak a tudásról szóltak: Kőhalmi tanár úr már az első este a közösségek fontosságát hangsúlyozta, és igaza volt. A Bolyai nem csak tudást kínál – közösséget is.

Címkék: