Úri hunczutságok 1.

A kísérlet, melyet elvégeztem, a következőképpen nézett ki: Családi iratok között kutakodva összeírtam, hogy felmenőim, milyen nemzetiségűek voltak. A nemzetiség meghatározásában elsődleges szempont volt az anyanyelv, amennyiben pedig azt nem lehetett kideríteni, az okiratokban, elsősorban a keresztlevélen használt keresztnevet és annak írásmódját (itt gondoljunk az István, Stephan és Stjepan nevek különbségeire) tettem meg döntő kritériumnak.

Így a következő eredményeket kaptam: 4 nagyszülőm magyar. 8 dédszülőm közül 7 magyar, 1 német. 16 ükszülőm közül 11 magyar, 4 német, 1 délszláv. 32 szépszülőm közül 15 magyar, 8 német, 2 ugyanannyira magyar, mint német, 2 délszláv, 1 román, 4-ről nem találtam adatot, bár közvetlen leszármazottaik magyarokként kerültek nyilvántartásomba.

Mint legrégebbi bizonyosan kezelhető adatokkal rendelkező generációt, az ükszüleimet, tehát a fölöttem levő negyedik generációt vettem alapul további spekulációimhoz. Közülük tehát 11, azaz 68,75% a magyar, míg összesen 31,25% nem-magyar.

Ükszüleim a XIX. század második felében születtek, kerekített értékként 1866-ot kezelem születésük dátumaként, innentől pedig 1500-ig időben visszafelé minden harmincharmadik évnél számítok egy generációnyi őst, 1300 előtt pedig minden huszonötödiknél. Ilyen becslés szerint a honfoglalás korában a 40. generációbeli őseim éltek (875-re becsült születéssel)*. Ha elfogadom, hogy minden, magyar ükszülőm ükszülei között ugyanabban az arányban voltak magyarok és nem-magyarok mint az én ükszüleim között, és nem-magyar őseimnek egyetlen magyar felmenője sem volt, akkor a honfoglalás korában élő őseimnek 2,36%-a volt magyar**. Ez, az érthetőség kedvéért mondva, kisebb arány, mintha harminckét szépszülőm között egyetlen magyar nemzetiségű lenne. Ha történetesen 11 helyett 13 ükszülőm lett volna magyar nemzetiségű, és mindössze 3 a nem-magyar, akkor azonos számítási módszerrel 12,53%-nyi, azaz körülbelül „egy dédszülőnyi” magyar őst kapok eredményül***, ami még mindig eltörpül a nem-magyar ősök hatalmas túlsúlyához képest.

Természetesen nem csak számításaim esetlegességével, hanem azzal is tisztában vagyok, hogy egyetlen példából nem lehet általánosítani. Így a számokkal való fentebbi dobálózást inkább csak illusztrációként, és nem bizonyításként csatolom történelemkönyvek fölött született gondolataimhoz, ugyanakkor biztatom cikkem olvasóit arra, hogy a fentebbi számításokat maguk is végezzék el saját adataikkal.

A történelem tanulsága szerint a magyarság a Kárpát-medencében, egyébként nem egyedülálló módon, mindig más népekkel vegyesen élt, és folyamatosan ki volt téve annak, hogy tagjai más nemzetek fiaival vagy lányaival vegyes házasságra lépjenek. Az asszimiláció pedig, bár koronként eltérő erősségű volt, jellemzően a magyarság irányába mutatott . Vagyis minden korban éltek olyan, magukat magyarnak valló emberek, akiknek ősei között többségben voltak a nem-magyarok. Erre példa lehet ezen sorok írója, aki Magyarországon élő, magyar anyanyelvű magyarnak vallja magát, nagyszülei magyarságát is fel tudja mutatni, mégis szépszüleinek már csak fele magyar.

Könnyen arra a következtetésre juthatnánk, hogy a magyarság nagyrészt a folytonos asszimilációnak köszönheti nemzetként való fennmaradását. De ez azzal is együtt jár, hogy a lassú, de ezeréves távlatokban mégis hegyeket elbontó népkeveredés és asszimiláció miatt a ma magukat magyarnak vallóknak eredetükben igen kevés közük van a honfoglaló magyarokhoz, jóval több a honfoglaláskor leigázott, vagy az azóta körénk és közénk települt népekhez.

Azt gondolhatjuk tehát, hogy a honfoglalás korabeli magyarság magyarságtudatát megőrizve és kiterjesztve feloldotta genetikai tulajdonságait az őt körülvevő döntően germán és szláv, kisebb részt román, bolgár, avar, zsidó és török tengerben.

Ez lehet válasz mindazoknak, akik a mai magyarokban a keleti, ázsiai tulajdonságokat keresik, akár pozitív, akár negatív értékítélettel illetve azokat; válasz azoknak, akik büszkék arra, hogy valamely ősük Árpád apánk mellett lovagolt be a Kárpát-medencébe, hiszen számtalan ősük közül egy másik ugyanúgy lehetett Szvatopluk tányérnyalója; és azoknak is, akik túl határozottan kötnek genetikai alapúnak vélt tulajdonságokat egyes nemzetekhez, hiszen egy nemzetet nem lehet vegytiszta állapotban megtartani.

Lábjegyzet:

*És lenne eszerint 1.099.511.627.776 fő 40. generációbeli egyenesági felmenőm, amely szám több mint ahány ember valaha élt, de idővel szükségszerűen rokonházasságok is voltak, amennyiben mondjuk egy 15. generációval előttük élő közös ős miatt rokonházasságnak számítjuk valamely ősanyám és ősapám kapcsolatát.

**Még ez a kis arány is 25.937.424.601 azaz huszonhat milliárd magyar őst jelent. Természetesen a „rokon”házasságok mint többszörös gyökök alaposan csökkentik ezt a hatalmas számot is.

***Ami 137.858.491.849 magyar őst takarna.

Címkék: